Táncnézés és táncértés könnyedén

Az L1 Egyesület kortárs táncfesztiválja három különböző stílusú és nemzetiségű (dán, magyar-svájci, cseh), eltérő kulturális terepen mozgó előadást szervezett össze a kezdő estére. Félórányi ízelítőt kaptunk egy-egy alkotói életútból, egy-egy érezhetően messzebbre kifeszülő ívből, melyet maguk a szerzők, a kigondolók-eltáncolók magyaráztak, kommentáltak. Bárki, aki azt gondolná, hogy nem érti a táncot, érdekes és a jövőre nézve is hasznosítható információkhoz juthatott – fél órában felfejtődtek az előadások főbb fonalai, az alkotói intenciók, a lehetséges értelmezési lehetőségek, szimbolikus jelek és gesztusok legfontosabb jelentései. Tánctapasztalatok és könnyed táncértelmező órák kezdőknek és haladóknak – persze, tudni kell hozzá angolul.

A bevallottan önfeltáró, belső változásokra koncentráló The body that comes-t Christine Borsch egymaga dolgozta ki, külső szem kontrollja, felügyelete nélkül. A fehér színpadot arányosan, egy pontosan megszerkesztett vonal mentén bejáró táncosnő fehér gyapjú térdnadrágot visel és gyapjúból készült, bomladozó-fesledező kötélcsomót hord nyakában, miközben mozdulataival a tudatos és a tudattalan közötti határmezsgyét keresi. A gyapjú, mely legtöbb esetben az ember kényelmét szolgálja, izzasztó teherré válik, s mikor groteszk, állatias pózok után megszabadul tőle, akkor sem múlik teste és nyaka feszülése; fejét saját, a fehér környezetbe belesimuló szőke hajánál fogva tartja, kegyetlen szigorúsággal húzza felfelé. Az előadás mozdulatai (és maga a jelmez ötlete is) a lélegzésből, annak felerősített és megnehezített változataiból fakad. Christine Borsch a zenét is lélegzetével helyettesíti, a lélegzetvétellel, testében a levegő áramlásával kísérletezik – nem kíméli magát, a padlón keresztül pumpálja a jól ismert újraélesztős karmozdulatokkal a földet és saját testét. „A fájdalom automatikusan jelenlevővé tesz”, mondja, és hiszünk neki.

Christine Borsch

A MU Színház termét másodszorra két magyar származású, jelenleg Genfben élő táncos vezetésével népesíti be a közönség – körbeülünk, így alkotjuk meg az előadás terét, ami akár kinn a szabadban is lehetne. Trefeli József és Varga Gábor néptáncolás közben találkoztak a kilencvenes években Budapesten, s útjaik újabb kereszteződésekor közös, kapcsolatukra reflektáló előadást hoztak létre; egy, a néptáncot mint alapanyagot használó produkcióba fogtak. A dinamikus, ritmusra épülő JINX 103 elején egy gyermekmondókát mantraszerűen mondogatva kijelölik a teret, míg a hangszórókból dörgedelemszerűen áramló versike (egyedem-begyedem tengertánc…) lendületes táncba nem löki őket. A könnyen felismerhető néptáncos elemek ötletesen az elektronikus, urbánus környezetet felidéző zenére bújnak lábaikba és kezeikbe, a népzenés szakasz alatti mozgás pedig olyannyira elemelt és sematizált, hogy inkább kortárs táncnak érzékeljük, mint népinek. Az egymással nem harcoló, hanem szimultán mozgási lehetőségeket kereső két férfi tánca rituális gyökerekből ered, a rítus gesztusa körül kering úgy, hogy egy csepp humorra is futja belőle.

Trefeli József és Varga Gábor

A harmadik előadás cseh alkotóit Abe Kóbó könyve (az 1964-ben meg is filmesített A homok asszonya) ihlette, Lea Svejdová a történet elmesélése helyett annak hangulatát idézi föl, a könyvvel kapcsolatos érzeteit és benyomásait mutatja be plasztikusan, kidolgozott és elmélyült, olykor csüggesztően hosszan ismételt, de szemet vonzó kézmozdulataival, valamint vibráló fényre reagáló, idegesen rángatózó testével. A homályos fényt teremtő, félkörívben elhelyezkedő világítótestek finom körvonalakat adnak a puha mozdulatoknak, ezt ellenpontozza a fekete kapucnis, borostásan sötét arcú férfi, aki hordozható lámpájával befolyásolja, irányítja a nő mozgását. A férfi árnyékában kibontakozó nőt, annak küzdelmeit és hangulatait helyezi középpontba a produkció, melyről kiderül, hogy az eredeti verziójában a figurák három-három szereplőre osztódtak, s ezt a technikailag is monumentálisabban kivitelezett változatot előadták már utcákon, köztereken is – elérve így olyan nézőket is, akik egyébként nem járnak színházba vagy táncszínházi előadásokra.

Lea Svejdová

Az L1danceFest első napján is jól érezték volna magukat hasonló, az utcáról véletlenszerűen betévedt nézők, vendégek is. Az előadások és az azokat követő beszélgetések közben Ladjánszki Márta művészeti vezető és Ádám Andrea Zagabo kollekciójából válogatott ruhában vezetgették a közönséget a barátságos hangulatú, nyitott eszmeiségű fesztiválon. Önfeltáró és rituális, belső utakat kivájó mozdulatok adják az első nap lecsupaszított vázát, mely felütésnek nagyon is szimpatikus.

The body that comes

Christine Borch (DK/DE)

Koncepció, előadás: Christine Borsch

JINX 103

Cie József Trefeli (HU/CH)

Koreográfia és tánc: Trefeli József, Varga Gábor

Suna No Onna (Sand woman)

Nanohach (CZ)

Koncepció, koreográfia, tánc: Lea Svejdová

Helyszín: MU Színház