Rezgetés, rengetés, pengetés

Mert az igazi kaland már megérkezésem után következik: találkozás egy különleges, de ugyanakkor a szó legnemesebb értelmében véve egyszerű ember testével, lelkével. Mezítelenül, máz nélkül. Ő Joanna Leśnierowska, alias Josha. Lengyel dramaturg, tánckurátor, író és előadóművész. Jelen esetben ez utóbbi szerepkörben láthatjuk.

Ladjánszki Márta szeret érdekes figurákkal dolgozni, az ő személyiségükből kiindulva alkotni. Olyan előadóval hozta létre mostani koprodukcióját is, akiről nehéz levenni a tekintetet. De ehhez nem elegendőek az alany karakteres vonásai, kell az olyan finom, de biztos kezű arcképfestő is, mint Ladjánszki. Aki ennyire képes ráhangolódni alkotótársa rezgéseire, saját maga háttérbe szorításával a másik személyét hagyja kibontakozni művében. Keretbe foglal egy testileg, lelkileg erős egyéniséget, miközben felénk is tükröt tart. Hisz szeretünk másra mutogatni, miközben nem vesszük észre, hogy mi is hasonló problémákkal küzdünk. Csak mi nem mernénk őket őszintén bevállalni, mint a portréalany. Talán még bevallani sem.

A kezdőkép beleég az ember szemébe, és nem csak azért, mert a szórólapon is ezzel találkozunk. A narancsos fényben (Tomás Morávek munkája) egy rubensi Vénusz fekszik nekünk háttal, szőke, hosszú parókája vállára omlik, azon kívül nem visel semmit. Az összes kis párnácska, gyűrődés szép rajta. Nem tudom, hogy csak a fény teszi-e vagy valami belső kisugárzás, de gyanítom, hogy ez utóbbi. És miért is ne lehetne gyönyörű az, akin van itt-ott egy kis felesleg? Miért kéne ezt szégyellni? Miért vágyunk szebbnek lenni, mint amilyenek vagyunk? De mi is a szép? A hosszú, szőke haj? Csak egy kép, és ezernyi gondolatot ébreszt bennem, ezernyi kérdésem támad. Aztán a kép megszólal: elmondja, milyennek képzeli a halálát. Nem fél tőle. Biztosan egy szép szeptemberi napon lesz majd, bulit szervez aznapra a nagy házába, ahol minden szerette megjelenik (még az anyukája is, pedig ő már addigra több mint száz éves lenne). Ő csinos ruhába öltözik, és jót eszik, iszik majd utoljára. Kedvencét, vaníliafagyit fog enni. Korábban ezt nem tehette meg túl gyakran, mert fitt akart maradni. Majd, mikor érzi halála közeledtét, bejelenti azt, és elmegy lefeküdni. Mindenki megértésével és támogatásával a háta mögött végre biztonságban érzi magát. Lehet, hogy a halála napja jobb lesz, mint előtte az egész élete? Az élet, ahol nincs paróka, csak pár plusz kiló. Megfelelni vágyás, küzdelem és megaláztatás. Mutogatás és kirekesztés.

Az előadó minimális, sokszor repetitív mozgással dolgozik, de mozdulatai olyan pontosak és sokat mondóak, hogy azt bármelyik táncművész megirigyelhetné. Benne van a testében teljesen. A fények (hol hátsó narancs reflektorok gyúlnak ki, hol hidegebb kékesfehér oldalsó fény világít) pedig okosan emelik ki a lényeget. Talán csak az öltözésnél/vetkőzésnél zavaró a sötétbe váltás, akkor viszont nézhetjük Varga Zsoltot. Ő az egész előadás alatt improvizatív elektromos gitár játékával a lélek húrjait pengeti. Fizikai kapocs nem sokszor jön létre a két előadó közt, mégis fontos a zenész jelenléte. Josha rezgetni kezdi magát, rázkódnak rajta a kis párnák, rengedeznek a karjai is maga mellett. Szökdécsel, repked mindene. Őszintén mutatja, hogy ez van, ő ilyen. Le is veszi a parókáját, és csak nézeget: kinéz, elnéz, támpontot keres. Letérdel, kezével finom mozdulatokat tesz meztelen testén, hozzáér combjához, arcához, majd eltakarja szeméremdombját. Kézfejének árnyalt játéka az előadás egésze alatt magára vonja a figyelmet. Mimikát alig használ, tekintete viszont annál inkább él, tisztán és őszintén csillog, nyíltan vállalva önmagát. Egészen addig, amíg egy fentről ráereszkedő lámpabura el nem takarja a fél arcát, csak összezárt ajkait, szép ívű állát mutatva. De ekkor már ruhában van, sötét, szürkéskék árnyalatú szakadt, gyűrött anyagot imitáló rafinált szabású kezeslábasban (kosztüm: Manier-Németh Anikó, Butterfly). Egy strassz kövekkel kirakott magassarkú szandál is szerepet kap az előadásban. Ebben lépdel feljebb-feljebb a képzeletbeli fényes életbe, háton fekve. Oda, ahol minden csillog, mindenki szép, és ő is bombanő. A szépérzés kulcsa tehát egy csillámló cipő? Miért akarunk egy szépségideálnak megfelelni? Úgy járni, mint a többiek? Miért kell a külsőség, hogy elfogadjanak, elfogadd önmagad?

Josha mozdulataival is megpróbál esztétikus lenni, megfelelni. Kiforgatja, beforgatja lábát, kézfejét, spiccel vagy flexbe feszít, forog, féltalpra emelkedik, szabályosan próbál járni, szabályozott karmozdulatokat végez. De aztán kitör belőle az ellenkezés, trampli lóügetésben trappol körbe, csapkod, rázkódik. Harcos módjára készül a küzdelemre, fújtat, dobog. Egyik legerősebb jelenete az előadásnak, mikor fejét rázva lépked hátrafelé diagonálban, miközben a gitáros majd szétszaggatja a húrokat. Már én is vele ingatom a kobakomat, mikor a nő egyszer csak megállítja a zenészt, kezét a hangszerre téve. Elég!

A megalázás motívuma is többször előkerül. Négykézláb szerelmi aktust imitál, majd állat módjára továbbmászik. Kis- és mutatóujját látva először pozitív jelentésűnek tűnik a feltartott kéz, de fejéhez illesztve felszarvazza magát vele. Ránk mutat, majd hátra egy pontra. Aztán egyszer csak ott terem, ahová mutatott, és magára irányítja ujját. Nyúlna felfelé, de minduntalan leesik a karja. Felöltözve már a hurkácskák sem rezegnek annyira. Utolsó snitt. A portréalany újra meztelen, háttal ül, és alig hallhatóan nyöszörög. A felülről érkező fényoszlop újfent gyönyörűvé varázsol minden gömbölyűséget. Mondana valamit, de a gitár elnyomja. Sötét, majd felvillanó fény, Varga kivonul a színpadról Josha előtt, ő elnéz másfelé.

Vállaljuk fel magunkat, vagy nem lehet, nem érdemes? Mindenesetre Josha megteszi ez előtt az alig több mint tucat ember előtt, alig több mint fél órában. Bátor és lenyűgöző az őszintesége. Mert önmagadat adni a színpadon a legnehezebb. Itt most nincs szerep, ami mögé bújhatna, nincs jelmez, ami eltakarná a takargatnivalót. Most ami reng, az reng rendesen. Ha nem is megrengető, de merengésre késztető előadás.

Ladjánszki Márta: JOSHA

Kosztüm: Butterfly, Manier – Németh Anikó

Fény: Tomáš Morávek

Zene: Varga Zsolt

Rendező-koreográfus: Ladjánszki Márta

Előadó: Joanna Leśnierowska

Helyszín: Bakelit

Fotógaléria:

kni

Más is látta:

Halász Glória: Testfestés