Fehér, fekete és vörös

A két előadás keletkezése között 16 év telt el (az esten elsőként bemutatott Spectral Evidence 2013-ban készült, míg a La Stravaganza 1997-es), és bár már a korábbi darab is magán hordozza a koreográfus jól ismert stílusjegyeit, a Spectral Evidence már igazán érett, kiforrott alkotót mutat. Feminista darabnak is tekinthetjük az 1692-es salemi boszorkányper ihlette előadást, amely letisztult látványvilággal, John Cage enigmatikus zenéjével és emlékezetes egyéni táncteljesítményekkel tartja fenn a feszültséget 30 percen keresztül.

Az egyszerű, jól variálható, geometrikus alakzatokból álló díszlet számos koreográfiai ötletet szül – működik többek között emelvényként vagy stilizált máglyaként is. A színpad uralkodó színei a fehér, fekete és vörös. Ez utóbbi szín megjelenik fény formájában emésztő tűzként, valamint a nők ruháján is – mintha mindegyikük teste fel lenne hasítva valahol. Szimbólumokkal telített, izgalmas, remek előadás.

A La Stravaganza ihlető témái a bevándorlás és az újvilág élménye. Két világ, két értékrend találkozásának lehetünk tanúi két – térben és időben nehezen elhelyezhető – embercsoport találkozásán keresztül. Az egyik csoport modern ruhákat visel, a másik – a közéjük érkező új jövevények – barokk öltözeteket. A koreográfus azonban csavar egyet az idősíkokon, hiszen a mai csoport táncol Vivaldi barokk muzsikájára, míg a „múltból érkezett" társaság mozgását modern zene és zajok, zörejek kísérik.

A zenéhez igazodva a mai öltözékű csapat tánca virtuózabb, inkább a klasszikus technikából merít, míg a barokk ruhás csapat koreográfiái inkább kortárs alapokon nyugszanak. A két társaság fokozatosan méri fel egymást és ismerkedik a másikkal, kezdetben egymástól elkülönülve és szigorú térformákat tartva, majd egyre inkább egymással elvegyülve. A darab végére a két csoport egy-egy tagja egymásra talál, az ő duettjükön keresztül kínálja fel nekünk Angelin Preljocaj a kultúrák találkozása témájának optimista olvasatát.