Kafka-ügy

About Kafka – South Bohemian Ballet (Balet Jihočeského divadla)

Ahogy a kinyújtott kéz is mindig visszatér a testhez, úgy húzódik vissza újra és újra a test vertikalitásából kilépő mozdulat a törzshöz. De a nyitás a tér megannyi irányába csak másodpercekre történik meg, aztán a táncos magába zárkózik, leül székére, mintha az a védelmet jelentő otthon lenne számára.

Pilári Darinka | 15. 04. 23.

A nyugvó helyzetből meginduló akaratnak valami ismétlődően gátat szab, és mindegyik visszahúzódás előtt a Kafka szerepét táncoló Viktor Svidró láthatóan elgondolkodik, agonizál, s tipródása megelevenedik, ahogy a színpad két széle között ide-oda sodródik.

A dél-csehországi színház balett-társulatát (Balet Jihočeského divadla) immár hatodik éve vezető Egerházi Attila Franz Kafkáról szóló About Kafka (Kauza Kafka) című 2013-as rendezését itthon most láthatta először a közönség. Az előadás Egerházi igen expresszív mozdulatvilágát hozza a tervező Loes Schakenbostól megszokott fehér fényben úszó, erős kontrasztokkal dolgozó csupasz környezetben. Ahogy a Rómeó és Júliában azonban, úgy itt is, a színpadiasság és az érezhetően erős képekben elképzelt jelenetek alkotta narratíva nem tud teljes összhangot teremteni, akadozóvá válik. A fehér fény okozta kék és szürke árnyalatokkal megteremtett színpadi tér indusztriális vagy multinacionális cégek irodaházainak hangulatát idézi meg, amivel erős referenciapontot ad a kortárs valósághoz. Mégis, az Egerházi-féle (például a Zero Gravityben megmutatkozó) koreográfia ereje itt nem tud kibontakozni, aminek hátterében legfőképp a túl erős, és a darabon túlmutató, képi jelentések halmozott jelenléte áll. A színpadra „hordott" tárgyak között könyvek, aktakupacok, tőr, báb, illetve a smink és jelmezek között felbukkanó vörös női ruha, hivatalnok viselet, jokerré maszkírozott karakterek szerepelnek, amelyek bár támpontul szolgálnak egy megszokott Kafka-olvasathoz (a jokerek kivételével), egyszerre mégis eltávolítanak a kortárs olvasat lehetőségétől, ahogy megjelenésükkel visszarántanak a megszokás múltjába.

kafka-egerhazy3

A szürke társadalom fekete báránya Kafka, ahogy ezen megkülönböztetést a jelmezek színe árnyaltan ki is emeli; mégis Kafka sajátos világképét, különcségét legszebben az előadás nyitójelenete tükrözi. A kezdő részben a balett-társulat szólistája, Viktor Svidró szólót táncol, az őt körülvevő székekkel és asztallal lép párbeszédbe, amelyek a fent említett könyvnél, bábnál sokkal érdekesebb szimbólumokká válnak az előadás során, ahogyan a megvilágítás tekintetében is mélyebb jelentésrétegeket nyit meg a félhomály, a sötétség, mint a direkt fény adta kontraszt, vagy a tiszta láthatóság. Svidró precízen kivitelezett mozdulatai Kafka konfliktusait, a kint és bent közötti feszültséget teszik láthatóvá olyan érzékenységgel és fokozódó intenzitással, hogy a kafkai szellemiség valóban megelevenedik. Olyan személyiség, aki a környező világ és az ember idegenségét hol ráismerő elfogadással, hol konfliktussal kezeli. Aki hol látható, hol láthatatlan hivatalnok, aki, miképp a többiek, egy a sok közül, és ugyanakkor önmaga kívülállását elengedni nem tudó személyiség. Abszurditásnak, szürreális helyzeteknek azonban nyoma sincs. Nem a kafkai karakter polaritásából, a társadalmi különbségekből adódó dinamikából építkezik az előadás, hanem zömében képekből. És éppen ez, a Kafkát leíró képek és a mozdulatokban megelevenedő karakter okoz ellentmondásokat.

kafka-egerhazy4

A cseh vendégjáték díszlete a MOM Kulturális Központ színpadán egy U-alakban elrendezett tejüveg vagy rizspapír kazettás fal, amelynek középső eleme magasabb a környező többinél. Ez az áttetsző paravánsor magában rejti a sokrétű fényhasználat lehetőségét, így itt tetten érhető, hogy a színpadkép és világítás terve ugyanazon személyhez kötődik. Mégis, az előadás az áttetszőség, torzítás, láthatatlanság, látszóság és az ezekből fakadó nézői bizonyosságban és bizonytalanságban rejlő mélységeket csak részben használja ki. A díszlet kevésbé a narráció része, sokkal inkább esztétikai megoldás, amely vizuális élvezetet kíván nyújtani. Ezt a szándékot támasztják alá azon jelenetek, amelyekben a Kafkát megjelenítő táncos, mintha fényképezés céljából merevedne meg egy pillanatra, felkapaszkodik a középső díszletelem korlátjára, és teste, akár egy Moholy-Nagy László fényképen, kontrasztba kerül a mögötte felgyúló fényárral szemben. Mindezen túl az előadás során végig érezhető, hogy Egerházi koreográfiáját egy az adott színpadi környezetnél feltételezhetően nagyobb térre tervezték.

A tánckoreográfia ereje ugyanakkor újra és újra felcsillan, ahogy Kafka fokozódó feszültségének líraiságát gyönyörűen tükrözik Svidró, a női táncosok (Cristina Porres Mormeneo, Anna Oubramová és Linda Svidró Schneider) és a hivatalnokok közül Kairi Hayashida mozdulatai. A nők tánca izgalmas, egymásba forduló organikus formákat hoz létre, a nyitókoreográfiához hasonló érzékenységet mutat. Ezzel szemben a két, a Batman filmekből jól ismert Joker arcfestéssel megjelenő táncost nehéz elhelyezni az előadásban. Maszkjuk jelentésbeli konnotációi túl direktek ahhoz, hogy illeszkedni tudjanak a történethez, illetve működésbe hoznak egy filmes emlékezetet, ami nem kapcsolható az előadás más részeihez. Ez a képzavar az előadás egyik drámai és sötét fordulópontjában túl messzire engedik menni a befogadót. Persze, lehetne a komolytalanság, a zavarba ejtés is a cél, ennek a szándéknak ugyanakkor semmi nyoma az előadásban.

A hivatalnok szerepben feltűnő Hayashida a budapesti bemutatón beugró táncosként szerepel, de ez a „véletlen" kétféleképpen is befolyásolja az előadást. A japán származású Hayashida, aki tavaly végzett a mannheimi táncakadémián, energikusságával, könnyed, ugyanakkor gyors táncával, és nem utolsó sorban külső megjelenésével is kitűnik, felkelti a néző érdeklődését. Hiába osztottak rá mellékszerepet, jelenlétének minősége, különcsége a főszereplő szintjére emeli, s így az erővonalak mentén kétpólusúvá válik az előadás.

southbohemian-kafka

Kafka megkettőzése egy hasonmás báb bevonásával ambivalens játékot eredményez, amelyben a báb szerepe nem tud kibontakozni, egyszerű tárgy marad, a kafkai skizofrénia vizualizációs eszköze. Sajnálatos ennek a rendezői döntésnek a kudarca azért is, mert Kafka megkettőzésének módja izgalmas találkozásokat indukálhatott volna a színpadon. És felvetődik az is, hogy ezt a megkettőzést nem lehetett volna báb nélkül megoldani, hiszen ahol a táncos nyelvezet önmagában van jelen, ott sokkal izgalmasabb és teljesebb az élmény.

A fények és az áttetsző falak legérdekesebb kihasználása, amikor egy új jelenet nyitóképében Kafka és bábhasonmása először torzított árnyképként jelenik meg a falak mögött, majd csak lassan lép játékba. Mind a történet, mind a karakter szempontjából a többi jelenetnél bátrabb megoldás ez, képileg megengedőbb a néző képzelete számára, s ezáltal nagyobb teret biztosít a bevonódáshoz. A torz árnyképek ideje is más a korábbi jelenetekre szánt időhöz képest, megengedőbb, másodpercekig lehetőségünk van végigpásztázni az alakokat, akik úgy állnak a kialakított kis színpadtér hátterében, mintha bekéredzkednének közénk. Úgy, mint, akik hirtelen bizonytalanná válnak a folytatásban, és meglepő fordulattal hozzánk, nézőkhöz fordulnak. A „Kafkák" majd az ajtók nyílásával találnak csak egymásra, indul meg az önazonosság keresése, még akkor is, ha ez a párbeszéd, a korábban említett okok miatt, nem egyenlő felek között zajlik.

Kafka lemeztelenedése az előadás zárójelenetében az erős kontrasztú képi megoldásokhoz hasonlóan azt sejteti, hogy csupán esztétikai megoldásról van szó. Miután a zárójelenet is ebből a testi csupaszságból fejlődik ki, az az érzet lesz úrrá rajtam, hogy mindez kevésbé a kafkai karakterből fakadó logikai megoldás, mint inkább a történet elképzeléséből fakadó képi bravúr. A központi fénykapun át kikísért Kafka roskadozásának az egyik őrnél előkerülő tőr is nyomatékot ad, és ekkor végképp úgy érzem, elveszett a táncban rejlő erő.

Az About Kafka összhatása eklektikus és sokszor elidegenítő. Arvo Pärt , Henryk Górecki és Alfred Schnittke zenéje óriási távlatokat jelöl ki, messzebb nyúlik térben és időben, mint ahogy azt a koreográfia megengedi a táncosoknak. Talán ez az oka annak is, hogy a bejárt és kihasznált tér nagysága kicsinek tűnik, kialakul egy konfliktus az érzet és a látvány között, amely összeegyeztethetetlen marad mindvégig. Az előadásban Egerházi koreográfiájának ereje megtörik a prózai színház klasszikus eszközei alatt, és a modernizmus antik testideálja szerinti Kafka jelentősége valójában elveszik az előadás többi táncosának hétköznapiságában.