Egyszerűen: „Romantikus tengerpart"...

Nincs abban csodálkozni való, hogy egy izraeli születésű fiatalember, aki szakmai fejlődése érdekében elindul „szerencsét próbálni", egy idő után az otthonát is szegélyező tenger egy másik szegletén telepszik meg. Emanuel Gat (1969–) azonban elég bonyolult, hosszú utat járt be karrierjének jelenlegi pontjáig, ahol akár meg is állapodhatna. Hiszen sikeres: a világ nagy (kőszín)házai és fesztiváljai hívják akár társulatát vendégjátékra, akár őt magát koreográfusként. A Trafóban is visszatérő vendég: legutóbb 2012-ben a Brillant Corners című, akkor friss darabjukkal léptek fel.

Gat 23 évesen kezdett táncolni, és aztán elég hamar megtalálta helyét: elsőként Nir Ben Gal izraeli koreográfus mellett, majd hamarosan független alkotóként, 2004 óta saját társulata élén Tel Avivban, és 2007-től Franciaország alkotói rezidenciát nyújtó kulturális központjaiban. Mivel szakmai előéletét nem fémjelzi hosszadalmasabb akadémiai háttér, sajátos belső világból építkeznek alkotásai, s mint ilyenek, végtelenül természetesek és organikusak. Bármihez nyúljon is, ami tematikai alapot, apropót kínál műveihez, azokra mindig jellemző egy „laza rend": jobb híján így jellemezném azt, ahogyan az egészen különböző, véletlenszerűen egymás mellé kerülő elemek mégiscsak valami egészen tiszta rendszert adnak ki nála. Ide tartozik az a tény is, hogy táncosai nagy része alapos klasszikus / modern / kortárs tánctechnikai képzettséggel felvértezve érkezik társulatába, mégis mindnyájan egyöntetűen „beszélik" azt a könnyed nyelvet, mely a hétköznapian egyszerű és a rafináltan virtuóz elegyéből ad ki egy laza, de homogén mintát.

A Romantikus tengerpart persze se nem romantikus, se nem tengerpart, amiről már az első pillanatban biztosít bennünket a mikrofonhoz lépő, franciául megszólaló táncos – ez is organikus, természetes, hiteles, ahogyan a darab során később is az lesz minden megszólalás. A gyakorlottabb kortárstánc-néző már az első pár percből sejti: laza, improvizációkból és apróbb ötletekből kibontott jelenetláncolatnak lesz tanúja az est során. A rokonszenves hang, amelyen szemtől szembe megszólíttatunk, bizalmáról biztosít engem mint nézőt, és elhiszem a derűt, ami az első pillanattól kezdve belengi a teret, hogy aztán minden erőltetés nélkül, különböző módozatokban és formákon át egészen az utolsó pillanatig – ritka ajándékként – velünk maradjon.

Pedig nem történik igazából semmi más, mint játékok sora az emberi hanggal, gesztusokkal, térrel, mindenezek összerendezésével és újra-felbontásával. A mikrofonok végig társszereplők, ám az ezzel való visszaélés nélkül: nincs deklaráció, éneklés vagy bármi egyéb hangsúlyos: arra a kísérletre szolgálnak, hogyan „küldhető ki" a nézőtérre az a diszkrét, szinte privát hang, amit az ember egy természetes belső kommunikációban alig hallhatóan ad ki. Talán épp a csendesség vizsgálata ez: hogyan szól a gitár egészen halkan, mintha saját magának pengetné az ember egy sarokban, mi közvetíthető ebből a néző felé úgy, hogy ne kelljen hangosabban játszani vagy elektronikus úton kierősíteni. Ugyanez érvényes az emberi hangra: a dúdolás, a pusmogás, a hétköznapi kommunikáció életre keltése hangoskodás nélkül, valamint a hétköznapi, finom gesztusok, elsősorban a kézfő használata terén, mint: hangsúlytalan érintések, valahova mutatás vagy egyéb köznapi jelek az észrevehetőség határán. Gat a fényeket is ilyenre fogalmazta: finoman pasztell, trükktelenített világításban lélegzik ez az előadás, amely mindezek után mégsem álmosító! Erről nem csupán a tánckombinációk lendületes tempója és főként a lábmunka meglepően kemény élessége biztosít, hanem a szerkesztés ritmusa is: mire unni kezdenénk az egyik „játékot", kezdődik egy másik.
Mert persze hiába ígér az előadás (akár előzetesében, akár a színpadi „felkonf"-jelenetekben) szabad rögtönzést, attól még a mozgás alapanyagot kidolgozott elemek füzérei képezik, kihasználva a táncosok remek technikáját. Inkább a szerkesztés alakul itt rögtönözve, kissé hasonlatosan Cunningham „by chance" „event"-jeihez, csak nem a nagy előd hűvös, emóciómentes, matematikai logikájával, hanem kimondottan emberi motívum által vezérelten. Például: valaki nevén szólítja az egyik táncost, erre az indítja a kombinációt, majd egy másikét, az folytatja, és így tovább, eljátszva így azzal a technológiával, mely alapján a megszólítás éppolyan impulzust ad a mozgásra, mint az érintés: ez is kontakt, az is. És ami fő: végig jelen van a humor, az apró helyzetek adta természetességgel és spontaneitással.

Van az egésznek egy szép belső önrendeződése, ami otthonos – talán csak a háttérzaj, a halk morajlás szintjén tartott gépi hanganyag fárasztó kissé, meg néha azt érezzük, hogy egy kísérletnek vagyunk szemtanúi, egy alkotói módszer kipróbálásának, s ha nem lenne ilyen remek társulatról szó, akár kikérhetnénk magunknak: hozzanak valami arányosan adagolt, készre forrott eredményt a játékból! De amit látunk, épp elég élő ahhoz, hogy ne kérjünk ki semmit, és jólesően hátradőlhetünk, mert ez az előadás az egyszerűségétől különleges, és ilyen fölényes szakmai virtuozitással tálalva: szavunk sem lehet.

http://www.emanuelgatdance.com/plage-romantique/

Helyszín: Trafó Kortárs Művészetek Háza

Idő: 2015. március 13–14.