A vén kecske és a show

Ahogy megláttam a színpadképet, rögtön tudtam, hogy az írónak sikerül leküzdeni az akadályokat. Khell Csörsz díszlete egyszerű, ám érzékletes és jól funkcionáló: hátrább kiégett füvű domboldal tetején egy karám, meredező kopár fa és egy dézsa, melynek vizét az eresz táplálja, előrébb egy fapadlójú színpad, rajta két asztal, székek, amolyan fogadó, felette magasan deszkákból ácsolt tető. A dombon ül hősünk, Callimaco (Horváth Illés), hátát a fának veti, enyhén borostás, feszül rajta a farmer, hegyes csizmáját a karám deszkáján nyugtatja, akár egy jóképű Marlboro Man, aki még egy nótára se gyújt rá, csak titokzatosan pengeti a húrokat fényes gitárján. Valószínűleg nem más ő, mint Háy János megtestesült férfiideálja. A karám nem vágómarhákkal vagy betörésre váró vadlovakkal van tele, hanem egy csöndes fehér kecske kérődzik, szunyókál, végzi a dolgát benne az előadás alatt. Nem más ez az állat, mint Nicia, a gazdag öreg férj - kinek feleségére hősünk áhítozik - emblematikus alakja. A másik emblematikus figura, az eredeti műben nem szereplő Juan, a sorsüldözött cowboy, akit egy csapat antagonista kerget ki-be a színpadon, abszurd és esetlen akciójeleneteikkel időről időre megszakítva a játékot. Az eleinte rajzfilmet vagy burleszket idéző intermezzo az előadás végére metaforává terebélyesedik.

Horváth Illés, Barnák László - Forrás: szinhaz.szeged.hu

Háy egy valódi italo-westernné írja át a reneszánsz komédiát erős szappanoperai beütéssel és fárasztó abszurd humorral. Ám a stílusgyakorlat mellett megvan a műben az állandó önreflexió is, az alkotás, gondolkodás folyamatát kísérhetjük végig a játék során, az igyekezetet, hogy végül zöldágra vergődjünk az élet nagy kérdéseiben: Mi a szerelem? Mire jó és meddig a házasság? És kicselezhető-e a halál?

Míg Machiavelli - rá oly jellemző módon -, saját korát és városát figurázza ki a Mandragórában, addig Háy János saját kamaszos, játékosan keserű világképét rajzolja elénk a dráma ürügyén. A sztori viszonylag szorosan követi Machiavelli fordulatait, Háy csak a végkifejletet fanyarítja el. Callimaco Párizsból érkezik munkatársával, Siróval a Vadnyugatra, hogy hősünk elhódítsa gazdag és tehetetlen férjétől a csodás Lukréciát. Horváth Illés ügyesen, határozottan játssza Callimacót. Barnák László jó választás Siro szerepére: ő amolyan ficsúr, egy fontoskodó kívülálló, opponens, Háy szócsöve. Gyakran kizökkenti az előadást, hol rámutat a szöveg anakronizmusaira, hol kétségbe vonja a következő fordulatot, és ő tudja egyedül, hogy mire megy ki a játék, jobban ismeri a szereplőket, mint ők saját magukat.

Székhelyi József, Kőszegi Ákos - Forrás: szinhaz.szeged.hu

A színpadon mégis Ligurio az úr, ő a játékmester (tanácsadó mivolta miatt inkább Machiavelli embere), a betevőjét fondorlatos eszével kereső showman. (Az előadás sejteti, mintha ő lenne Lukrécia apja, de ezt a szálat hamar elejti a történet - a férfi felelőtlenség újabb bizonyítékaként könyvelhetjük el csupán e felvetést). Kőszegi Ákos rengeteg energiát elhasználva, talán kicsit túlmozgásosan is pörög-forog a színpadon, olykor megtáncoltatva mindenkit, vagy fülükbe sutyorogva, hátukat lapogatva, kezüket szorongatva csűri-csavarja. Kíméletesen kell egy házasságot megbontani, akár egy fűzőt kioldani, csak lazábbra engedni a szálakat, hogy szét ne bomoljék, ki ne boruljék, de mindenki fellélegezhessen.

Király Levente - Forrás: szinhaz.szeged.hu

Csak az a bökkenő, hogy Lukrécia szereti a férjét. Hosszasan próbálja rábeszélni kikapós anyja (Fekete Gizi magabiztos karakterjátszással mutatja be a figurát) és az elvtelen, nőcsábász pap (Király Levente egyhelyben ülve is csintalan, Szilágyi Annamária kocsmárosnéját jól megszorongatja) a házasságtörésre, aminek segítségével öt év meddő próbálkozás után gyereke születhetne. Székhelyi József Nicia, a férj szerepét széles palettán játssza, egyszer remegő térdű, rugózó mozgású, mániásan legyeket csapkodó félnótás vénember, színes indián tollakban magát álcázni igyekvő bohóc, aztán meg élettapasztalatot, egykori férfierőt rajzol köré a történet, végül pedig ő lesz mindközül a legigazibb, valóban szeretetre, de nem sajnálatra méltó győztes áldozat. Székhelyi József érdeme, hogy Nicia megítélésének változása ellenére egyben tudja tartani a figurát. De hogy szerethet a gyönyörű Lukrécia egy ilyen vén kecskét? Sallai Nórának nincs könnyű dolga, Lukrécia szerepében, nincs lehetősége bebizonyítani se azt, hogy szereti a férjét, se azt, hogy szerelmes a csábítójába. Így játéka is hektikus, hol bakfis módra futkosik a színpadon, hol tapasztalt szeretőként átlát a szitán. Mikor Callimaco hajléktalant játszva, kiábrándító közhelyeket lihegve beférkőzik combjai közé, az asszony még mindig nem adja meg magát. De mikor a férfi rámutat, hogy nem különb nála, hiszen ő bűnbe, hazugságba esett szerelméért, az asszony pedig a gyerekért, ezt belátva szeret bele a férfibe. Két machiavellista találkozása a bűnös vágy felszabadító közösségében. Hemperegnek a kiégett domboldalon, zuhog a termékeny eső, és virágok sarjadnak csupasz testűk nyomán. Ez a szerelem? És a házasság? Az megmarad, a virágok gyorsan visszabújnak a földbe, és tovább szikkad a szik. Ugyanis megváltoztatva az eredeti dráma végkifejletét - melyben Callimaco házibarátként nemcsak gyermeke apja, hanem Lukrécia szeretője is lehet - ezúttal emberünk a mámoros éjszaka után meg sem áll Párizsig, fut, mintha üldöznék. Nicia a reggeliző asztalnál közli feleségével - finoman, hátha akkor kevésbé fáj neki -, hogy Callimaco lelépett, de Lukrécia nem megalkuvó többé, durván löki el magától egykor szeretett férjét. Az öreg az asztalnál marad, meg sem lepődve, mintha mindig is tudta volna, mire megy ki a játék. Csendben gubbaszt, a gyerek megfogant, az asszony meg majd megbékél.

Szegedi Nemzeti Színház

Díszlet: Khell Csörsz

Jelmez: Balla Ildikó

Dramaturg: Hársing Hilda

Rendező: Szabó Máté

Szereplők: Horváth Illés, Kőszegi Ákos, Székhelyi József, Sallai Nóra, Fekete Gizi, Szilágyi Annamária, Barnák László, Király Levente, Savanyú Gergő / Alb Szabolcs

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések az interneten:

Jászay Tamás: Kínos

Zappe László: Mint a kecske