Inkább a puskatus

Mindezen a közönségből legalább ezer ember harsogó elégedettséggel röhög; nem csoda, hiszen a színpadi cselekmény egyetlen célja és értelme a röhögtetés. Ezt – és semmi mást – szolgálja az előadás teljes eszköztára.

Gothár Péter Shakespeare legkevésbé sikerült vígjátékát rendezte meg a Vígszínház nagyszínpadán: A makrancos hölgyet (Varró Dániel új fordításában: a Makrancos Katát), amelyből hiányzik a szerzőre jellemző rétegzettség, többszólamúság, dramaturgiai leleményesség, s amely a szöveget, szituációkat és karaktereket alapjaiban újraértelmező rendezői gondolat híján nem több az „asszony verve jó” igazságát szemléltető, egyszerű komédiánál.

Gothár az első jelenetben felvillantja az újraértelmezés lehetőségét: a shakespeare-i kerettörténet – egy iszákos naplopót tréfálnak meg a lordok azzal, hogy elhitetik vele, valójában nemes úr, s színészekkel előadatják neki a tényleges darabot – helyett egy elhagyatott színházépület lepusztult díszletmaradványai közé érkezik egy Shakespeare leghíresebb idézeteit ismételgető színészkaraván, s ők adják elő a drámát a hely tulajdonosának. Így az előadás végig a hirtelen összetákolt, ütött-kopott díszletben zajlik, s eleinte meg is marad a kezdőjelenet szituációja: az előadáskezdés előtt fejbe kólintott Nagy Ervin csak a játék közben tér magához, így nem tudja pontosan szerepét, s azt a szolgáját játszó Molnár Áron jegyzettömbből olvassa elő neki. (A szerepét papírból felmondó Petruchio figurája a gdanski Wybrzeze Színház A makrancos hölgy-vendégjátékából lehet ismerős. A teret meghatározó, emelkedő, egyszerű deszkapadló Szergej Maszlobojscsikov debreceni Makrancos-rendezéséből. Tavaly pedig Eszenyi Enikő rendezett Shakespeare-t ugyanitt, szintén egy lepusztult színházat formáló díszletek közt. Hiába, a történelem ismétli önmagát.)

Azonban a keretjáték, mint – legalábbis formai – vezérlőelv az egyetlen végigvezetett és átgondolt motívum az előadásban, hacsak a már említett röhögtetési igyekezetet nem vesszük annak. Ha Gothár előző Shakespeare-rendezése, a nemzeti színházbeli Lear király túlzott ötletkavalkádnak tűnt, akkor a Makrancos Katára nincs a magyar nyelvben megfelelő szó. A rengeteg, egymástól teljességgel független, mindig csak a felszínt, a dráma szövegének illusztrálását érintő ötlet szétzilálja az előadást; nemcsak a játékmódok keverednek átláthatatlanul – a vásári komédiák világától a kezével mint pisztollyal kurjongatva lövöldöző Nagy Ervinen át a saját attribútumaiba öltöztetett zene- és latintanárig –, de az egyszer használatos, semmilyen többlettartalmat nem adó, legfeljebb a nevetést kiváltani akaró eszközök vizuálisan is túltöltik a színpadot. Petruchio egyszer párnát tép szét Kata feje fölött, hogy az abból kiömlő funkciótlan pingpong-labdák onnantól végig útban legyenek a színpad közepén. Grumio egy hatalmas jégtömbön csúszik be a színpadra, amelyet két perc múlva félrerúgnak, hadd olvadozzon még egy óráig a díszlet szélén. Hatalmas, súlyos fehér díszletelem lóg végig a színpad egy pontja felett – az előadás alatt kétszer leereszkedik, hogy a benne lévő lámpák megvilágítsák az alatta állókat. Amikor Petruchio szabót hív, hogy az (ne) varrjon ruhát Katának, csak emiatt a színpadra jön a mesteren kívül két színész, két döbbenetes ruhakölteményben – senki rájuk sem néz, míg le nem vonulnak. És ott van az egyik leghangsúlyosabb kellék, egy erős, rugalmas lepedőszerű anyag, amely valamilyen formában szinte végig a színpadon van, de haszna egyszer sincsen, csak játszanak az elasztikusságával, mint macska a földön talált papírgalacsinnal. (Egyszer pedig – igaz, csak pár másodpercre – kifeszítve asztalt formálnak belőle: mint a beregszászi Három nővér egy fontos jelenetében.)

 

Nagy Ervin, Börcsök Enikő

 

Mindezekre kár lenne ennyi szót vesztegetni, ha lenne a sorolt ötletek mögött, mellett bármi egyéb. De az előadásban szinte egyáltalán nincsenek alakítások: a Katona József Színházból meghívott Nagy Ervin élete legrosszabb ripacsériáját adja elő több mint két és fél órában, nemhogy egyetlen hihető, de egyetlen torzítatlan dikciójú szó nélkül. Csak a Katát játszó Börcsök Enikő próbálkozik szerepe elemzésével, karaktere érzelmeinek megmutatásával, valamiféle belső ív felrajzolásával, és amit partnerek és visszakapott reakciók nélkül lehetséges, azt meg is teszi. De a többiek úgy játszanak, mintha egyetlen céljuk (persze a vezérelven, a nevettetésen kívül) az lenne, hogy a legfelső emelet legutolsó sorában ülők is pontosan lássák minden gesztusukat, hallják minden szavukat; más rendezői utasítás nélkül a legjobbak is csak annyit tudnak tenni, hogy legalább túlzó manírok nélkül mondják fel szövegüket.

Az első és az utolsó jelenetet leszámítva nincs rendezői – vagy bármilyen – gondolat sem: Gothár úgy megy el az érdekes szituációk mellett – mint amikor Petruchio és Kata első találkozásakor nem megtörés, inkább évődés zajlik, mint a Sok hűhó semmiért Beatricéje és Benedekje között –, mintha azok csak véletlenül kerültek volna az előadásba. És bár eleinte találóan poentíroz – remek, amikor az épp ruhát cserélő Lucentio és Tranio mellé megérkezik Biondello, és azt híve, hogy itt ez a szokás, maga is gyorsan levetkőzik –, később feladja az eleganciát és az ízlésességet is a cél érdekében. A „jobb” poénokat újra meg újra elismétli (Varró fordításában például csak egyszer szerepel a „Katus, inkább a puskatus” kínríme, az előadásban legalább háromszor), és beilleszti Varró egyik versének strófáját is a darabba: „Alszik a ciciben a tej / a farpofán a friss kaka – / most nem pelenkáz át apu, / aludj el szépen, kis Kata”. Míg az utolsó szó helyén „kisbabá”-val, egy csecsemőknek olvasandó verseket gyűjtő kötetben a dalocska aranyos, addig férj és feleség között gusztustalan. De Varró Dániel fordítása sem eleganciájával tüntet. Ha a fordító aktualizálja, a mai szókincshez igazítja a drámát, lecserélve a keletkezés idejében vaskosnak ható vicceket most olyanokra, az remek; de ez a Makrancos Kata a valóságshow-k, a bulvárcelebek nyelvét viszi fel a színpadra („be van kómázva”, „hát már hogy a csöcsbe ne”, „zaba”, „tajparaszt”, „gyökér”, „genya”), ráadásul nemcsak a közembereket és szolgálókat, de a műveltebb réteget is végig alacsony stílben beszéltetve.

 

Fotók: Szabó Dorottya

 

A színészek és rendező tehát lubickolnak a darab nyújtotta poénlehetőségekben, két és fél órán át sehogyan sem reflektálva arra, hogy az alapszituáció, a nő alsóbbrendűségének bizonygatása, vagy akár a négyszáz éves társadalmi modell (a nő otthon ül, a férfi pénzt keres) ma esetleg bármiféle továbbgondolást igényelhetne. Aztán amikor Kata láthatóan meggyőződése ellenére felszavalja nagymonológját arról, hogy a nő dolga nem a parancsolás, hanem a „letérdelés”, hogy „a férjed a te urad, a te őrződ”, és így tovább, minden szereplő ingerülten odébbáll. Ezt nagy jóindulattal lehet akár úgy is érteni, hogy a szereplők mégiscsak elhatárolódnak az ilyesfajta eszméktől – de százötven perc teljesen átélt, harsány játéka után egy ilyen huszonöt másodperces, szimbolikus jelzés – Varró szavaival – nem több, mint „egy kagylóhéj, egy tippadt lepkefing”.

Az öldöklés istene, a Lenni vagy nem lenni és most a sorba illeszkedő Makrancos Kata ízléstelen túlzásai, a ripacskodást meg nem vető, minden lehetséges eszközzel, mérték nélkül csak röhögtetni vágyó játék- és rendezésmódját látva felmerül annak a vészjósló lehetősége, hogy a Vígszínház rendezői és igazgatója kezdik elhinni: ezerkétszáz embert nem lehet másképpen estéről estére a színházban tartani. Noha ennek ellentétét is többször bizonyították már Eszenyi Enikő igazgatása alatt is. Az mindenesetre biztos, hogy egyre nagyobb szakadék tátong a csendről, egymás megértéséről, életutak kudarcáról, közösségek lélektanáról, toleranciáról szóló előadásokat bemutató Pesti Színház és az ugyanazzal a társulattal és vezetéssel bíró Vígszínház között.

 

 

 

Shakespeare: Makrancos Kata

Vígszínház

 

Fordította: Varró Dániel

Díszlet: Gothár Péter

Jelmez: Bujdosó Nóra

Zene: Tallér Zsófia

Dramaturg: Morcsányi Géza

A rendező munkatársa: Pintér Beáta

Rendező: Gothár Péter

Szereplők: Dengyel Iván, Börcsök Enikő, Réti Adrienn, Nagy Ervin m. v., Molnár Áron, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla, Rétfalvi Tamás eh., Mészáros Máté, Lengyel Tamás, Harkányi Endre, Csőre Gábor, Hullan Zsuzsa, Márkus Sándor eh.

 

 

Más is látta:

Götz Eszter: Színház a gatyában

Stuber Andrea: Méregtelenítés

Nyulassy Attila: Megőrzendő