Mulatságos rémtörténet

Míg az előadás kezdetét várjuk, egy faliórát figyelhetünk. A nézőttérrel szemben, színpad elejére függesztve egy ingaóra jár. Egyenletes ritmus méri ki az időt, amely tulajdonképpen áll, hisz az órának nincsenek mutatói.

Az álló (vagy az önmagába visszatérő) időre utal a szereplők bemutatkozása is, amely remek színházi geg. Az előadás kezdete egy előadás vége: a színészek a közönség elismerését várva a színpadon állnak, előrelépnek, meghajolnak. A Kamra közönsége bele is megy a játékba: tapsolni kezdenek, a színészek mosolyognak, bólogatnak, örülnek a sikernek. Aztán egyenként (majdnem) valamennyien előlépnek a sorból, bemutatkoznak. A formula többnyire ugyanaz: a háromtagú orosz szerepneveket, a szereplők életkorát és nemüket mondják. Kosztya Perov egyéves kisfiú (Kovács Lehel) kezdi a sort. Ezen a bemutatkozáson nincs mit csodálkozni (ha csak azon nem, hogy az egyéves kisfiúk legfeljebb gondolatban tudnak beszélni). Sőt a négy és a nyolcéves is nevezheti magát kisfiúnak és kisleánynak. De itt a harminc és az ötven és a nyolcvanéves is kisfiúzza, kislányozza magát. Mit jelent ez? Egy végtelenül infantilis világot fogunk megismerni? Vagy az emberi lélek mélyén valóban áll az idő? (Mulatságos az is, hogy az egyik férfiszínész – Mészáros Béla – idős nőként mutatkozik be. Nevetünk azon is, ahogy előlép egy másik színész – Takátsy Péter –, hasonló gesztusokat tesz, mint a többiek, levegőt vesz, kinyitja a száját, végül nem mond semmit. Nyilván azért nem, mert – mint később kiderül – fenyőfaként mutatkozhatna be. De ebben az előadásban a fenyőfák nem tudnak beszélni. A színpadot betöltő színészkaréjból csak egyetlen szereplő – Mészáros Piroska – nem mozdul és nem is szól semmit. Később a gyilkos dada egyáltalán nem néma szerepében látjuk őt viszont.)

A bemutatkozás közben az fel sem tűnik, hogy mindenki más családnevet mond, miközben egy családi karácsonyt fogunk látni. Az Apa (Fekete Ernő) és az Anya (Pelsőczy Réka) – ők nem mondják kisfiúnak, kisleánynak magukat – Puzirjovként mutatkozik be, miközben a darabnak Ivanovék a címszereplői. Ilyen nevű szereplők azonban nem lépnek színre. Tehát már kezdetben is feltűnik néhány „furcsaság”, ami aztán az egész darabot jellemzi. A nálunk teljességgel ismeretlen Vvegyenszkij 1931-ben írt avantgarde művét leginkább a dadaizmushoz kapcsolhatjuk, hisz egyértelműen a meghökkentés, a provokáció áll a középpontjában.

A darab cselekménye – ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni – egy brutális gyilkosság körül forog. Karácsony előtti este a dada a gyerekek fürdetése közben baltával levágja az egyik szemtelen kislány fejét. A szülők ez alatt balettet néznek a színházban. Közben a rendőrök elviszik a dadát. A hazatérő szülők szörnyülködnek, kétségbe esnek, majd szeretkeznek. Végül megfogadják, hogy mégis állítanak másnap fenyőt. Eközben a favágók az élénk életet élő erdőben ki is vágják a fát, amit később elvisznek Puzirjovékhoz. De nem könnyű dolog jól felállítani egy fát. Eközben kihallgatják a dadát, majd az elmegyógyászati vizsgálatnak vetik alá. Aztán a bírósági tárgyalás következik, amelyen sorra elhaláloznak a bírák. Majd Puzirjovék karácsonyát látjuk, ahol csendes vagy küzdelmes agóniával végül mindenki elpusztul.

E „cselekményváz” nyilván nem mond semmit a darabról. Legfeljebb azt, hogy többféle szándék keveredik benne. Például a provokáció is sokirányú benne. Nemcsak a brutalitás ábrázolása kelthet viszolygást, hanem az is, ahogy a darab gátlástalanul ironizál mindenféle szentségekkel (karácsony, megváltó, család). Emellett egyfajta társadalmi szatíra is felsejlik benne. Ugyanakkor végig ott kísért a lehetőség, hogy mindez csak paródia. Hisz a darab számtalan nagy témát felvet (bűn-bűnhődés, őrület-agresszió, ünnep-újjászületés), de egyikről sem mond semmi megfoghatót. Csak játszik a témákkal: felveti, meglebegteti, kifordítja őket. Nyilván összefügg ez azzal is, hogy a darab szerkezetét is egyfajta esetlegesség uralja: bár valamiféle linearitás szerint következnek a másfél nap eseményei, ebből mégsem áll össze semmiféle történet. Csak epizódok vannak, önmagukba zárt, önmagukért való jelenetek. Mintha mindez az időn kívül létezne, és meg sem próbálná egyfajta ok-okozati láncolat tagjaként az emberi értelme logika (és észszerűség) utáni vágyát szolgálni. De nemcsak ez utal a dadaizmusra, hanem az is, hogy a világot valamiféle totális káoszként láttatja a szöveg. Ezt jelzi a fülünket megütő számos illogikus, abszurdnak ható nyelvi megfogalmazás is.

A darab színházzá alakításának alapját a díszlet teremti meg, amely remek találmány (a Gothár tervezte). Bár díszletnek, aligha nevezhető a színpadot hátul lezáró szürke fal. Még akkor sem, ha erre fehér krétával gyerekrajzszerű jelenetek vannak rajzolva, amelyek (akárcsak a középkori freskósorozatok) vizuálisan végigmesélik a darab történetét. Erre a narrátor szerepét betöltő egyéves kisfiú (Kovács Lehet) fel is hívja a figyelmet: az első képen egy fürdő tárul elénk – mondja. És ezt valóban szó szerint kell értenünk: kinyílik a szürke fal, és feltárul a fürdő. Igaz, hogy sajátos, groteszk ábrázolásban: felülről látunk egy kádat, benne egy nyüzsgő „gyereksereget”.

A díszletben máshol is kisebb, nagyobb ajtók tárulnak, hogy villanásnyi képek vagy hosszabb jelenetek táruljanak fel. Például az egész előadásnak egyfajta alaphangulatát is megadja, ahogy a karácsonyi készülődésre utaló narrátor szöveg egyetlen mondatát képpé alakítja az előadás: a szakácsok csirkéket vágtak a konyhába – halljuk, de a látvány lesz fontos, ahogy rémületes fehér alakok baromfinyakakat nyiszálnak, hogy a falakra fröcsögjön az élénk vörös vér. Ez sok mindent előrevetít a későbbi brutális eseményekből is. Mint ahogy a kép variációját is látjuk később: ezúttal – a rá váró kivégzés előjeleként – a gyilkos dada alakját rajzolja körül a spriccelő vér.

De még mielőtt valaki vizuális horrorra gondolna, le kell szögezni, hogy ebben az előadásban a véres valóság helyett ironikus színpadi játékokat látunk. Pontosan jelzi ezt a fürdőbeli gyilkosság, amikor a dada lefejezi Szonyecskát (Pálmai Anna). A harminchárom éves „kislány” szemtelensége itt szexuálisan kihívó magatartásként jelenik meg: fürdés közben a mellét dicséri (és kihívóan szappanozza), majd egy dinnyét a lába közé helyezve maszturbálni kezd. Ekkor emelkedik fel a dada kezében a balta, amely épp akkor csap le, amikor a padlóra pottyan a dinnye. A szétmálló, szétfröccsenő gyümölcs a levágott fejet jelzi, ami azonnal láthatóvá válik „valóságosan” is: belép egy fejetlen test, és egy kisablakban a semmibe réved Szonyecska levágott feje is, amit néhány pillanat múlva egyszerűen a hóna alá csap a fejetlen test.

Máskor hosszabb jeleneteket „nyitnak ki” a díszlet feltáruló ajtói. Ilyen például Puzirjovék lefekvése és szeretkezése. Izgalmas vizuális játékkal a hálószobát is felülnézetből látjuk: az ágyat és az éjjeliszekrényeket is, a rajtuk heverő tárgyakat is: nyitott könyvet, ékszeres dobozt. E „felülnézetben” áll meg az ágy mellett a levetett cipő is, az éjjeliszekrényen a szemüveg. És felülnézetben zajlik a házaspár „búfelejtő” szeretkezése is.

Máskor az egész „díszletfal” kinyílik, és kitágul a tér. Itt játszódik például a fenyőfa kivágásának erdei jelenete. De – ennek folytatásaként – a Puzirjovékhoz került fenyő felállítása is itt történik. Különösen az utóbbi nagyon mulatságos. A favágók (Elek Ferenc, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla) buzgó tettvággyal tehetetlenkednek. „Tessék csak hagyni” – mondják a házigazdának, de szinte semmit nem tudnak megoldani. A fenyőfa – eleve kissé sértődötten a sorsa miatt – érzékeny lényként reagál mindenre. Arra is, hogy ide-oda viszik, az ágait igazgatják, egyenesbe akarják hozni, ki akarják kötni, le akarnak nyisszantani a talpából, de aztán csak az egyik magasítóként szolgáló bőröndöt veszik ki alóla. Rémes – mondja Puzirjovné az eredményre, és még karácsony este is csak ezt a szót ismételgeti. A fenyőfa ekkor kibontja lombját (széttárja a kabátját), és gyertyák gyúlnak rajta.

Sokféle mulatságos geg szerepel azokban a jelenetekben, amelyek hasonlókép a játékosságra építenek. Ezek között vannak olyanok, amelyek a „történethez” még lazán sem kapcsolódó epizódnak hatnak. (Ilyen például az erdei állatok remek enumerációja. A méltóságos, büszke oroszlán – Pálmai Anna –, az elegáns, kimért léptű zsiráf – Jordán Adél –, a kövér disznó – Elek Ferenc –, lopakodó, becsali természetű farkas – Szirtes Ági – az erdei iskolában gyülekeznek.) Más részletek beilleszkednek a „történetbe”, de önálló értékűvé válnak (például a rendkívül mulatságos elmeorvosi vizsgálat. A doktort Takátsy Péter, az asszisztensét Elek Ferenc adja.) Egyébként is ez jellemzi az előadást: laza képek sorozatának tekinthetjük.

A színészek kivétel nélkül az elemükben vannak. Most nem sorsokat és összetett jellemeket ábrázolnak, hanem a játékosságukat és a kreativitásukat mozgósítják. De ugyanolyan pontosan és kidolgozottan játszanak, ahogy már megszoktuk a Katona színpadán. Így hát – ha más eszközökkel is – mégiscsak izgalmas figurákat teremtenek – többet is, hisz a legtöbb szereplő többféle „szerepet” is eljátszik az előadásban.

A sokféle mulatságos epizód végén mégis csak beköszönt a karácsonyeste Puzirjovéknál. A „gyerekek” ismerkednek az ajándékaikkal. Vologya Komarov (Lengyel Ferenc) egy pisztolyt forgat a kezébe, addig-addig játszik vele, míg a halántékához nem illeszti, és meghúzza a ravaszt. Ugyanezzel a lendülettel tapadós masszát csap a mutató nélküli ingaórához: a szétloccsanó agyvelejét. Íme. A beteljesedő idő. Így vagy úgy mindenki követi a példáját, ott lógnak valamennyien (a színpad fölötti rúdba kapaszkodva) a semmiben.

Ennek a játékos-ironikus előadásnak a középpontjában – akárcsak Mohácsi Ördögökjében – a blaszfémia áll. Miközben menthetetlenül nevetségesnek hat minden szentség (nemcsak a keresztény ünnep, a karácsony, hanem a hozzá kapcsolódó magánéleti szentség, a család is), azt érezzük, hogy van valami torokszorítóan tragikus abban, amit életnek hívunk. Az idő mélyén (mint ahogy ebben az előadásban is a nevető felszín alatt) valahogy a lét elemi fájdalmára ismerni.

Eljött hát a karácsony, beköszönt a halál. Ez lenne a megváltás?

Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya

Katona József Színház, Kamra

Fordította: Baka István

Dramaturg: Morcsányi Géza

Jelmez: Kovács Andrea

Maszkok, rajzok: Varga Járó Ilona, Csíkszentmihályi Berta

Zene: Fekete Gyula

Díszlet, rendező: Gothár Péter

Szereplők: Szirtes Ági, Lengyel Ferenc, Fekete Ernő, Elek Ferenc, Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Mészáros Béla, Jordán Adél, Kovács Lehel, Pálmai Anna, Mészáros Piroska

Az előadásról az interneten olvasható írások:

Bán Zsófia: Látványszínház, avagy az abszurd harsány bája

Bóta Gábor: Horrorba illő karácsony élő fával

Csáki Judit: Színház haladóknak - Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya

MGP: A szovjet Óriáscsecsemő