Áll az akasztófa

Robert Ward 1961-ben írt Pulitzer-díjas operája a 17. századba kalauzolja a nézőt, a középkoriasan sötét és irracionálisan bigott korszakba, amikor a tömeghisztériává fajuló boszorkányperek vádlottjai - sajátos koncepciós perek áldozataiként - a legkeményebb büntetésekre számíthatnak. E boszorkányperek árnyékában válik igazán érdekessé a sokszereplős és bonyolult cselekményből kiemelkedő szerelmi háromszög, és az elhagyott szerető bosszúja, melyben végül John Proctor húzza a rövidebbet.

            Alföldi rendezése kevés eszközzel teremt korhű atmoszférát az előadásban. A díszlet mindössze egy többfunkciós fekete emelvény, melynek sarkain olyan fakeresztek állnak, melyek épp annyira stilizáltak, hogy akár akasztófának is tűnhetnek. E szimbolikus megoldás egyszerű, mégis kiváló, hiszen az első pillanattól kezdődően tudatában lehetünk a végkifejletnek, és nem oldódik fel az a nyomasztó érzet, mely az első felvonás legszebb zsoltárait is vészjósló hangulatúvá fokozza. A szín a három felvonásban nem változik lényegesen, marad a fekete emelvény: legyünk akár John Proctor házában, a bíróságon vagy a börtönben, a változás csak annyi, hogy a keresztekre szárítóköteleket aggatnak, behoznak egy bírói széket, vagy kinyitják az emelvény alsó részét, és így a földön állók csak deréktól felfelé látszódnak. A jelmezekben a fekete és fehér színek dominálnak, az egyszerű szabású ruhákat a fejfedők olyan puritánná teszik, hogy az a szereplő, akinek nincs fejfedője, szinte ledérnek tűnik. Az előadás legnagyobb erénye a precízség, a finom stilizáció, a fekete és fehér színek állandó játéka, a mozgások lassú kimódoltsága, a különös atmoszféra megteremtése.

            Ward sodrón áradó zenéje - mely erősen a dialógusokra épül, önálló áriát alig hallhatunk benne - szenvedélyes pillanatokat teremt, ám filmzenés megoldásaival együtt összességében kissé hatásvadász, könnyen emészthető, amolyan fekete-fehér. És ez érezhető a rendezésben is: vannak rendkívül szenvedélyes pillanatok, de a vizuálisan és érzelmileg egyaránt erős első és második felvonás után az előadás egyre kevésbé hatásos, mindinkább oldódik a feszültség, noha éppen fokozódnia kellene. Alföldi az összképre koncentrál, és emiatt egy-egy részlet mélyívű kidolgozása elmaradt, a legfelemelőbb pillanatok szenvedélyében is van némi lefojtottság. Az összhatást is a puritánság jellemzi, vagyis hiányzik belőle az a bátorság, mely a szereplők közötti viszonyrendszert bonyolíthatná, igaz, épp ez tűnik hiánynak a zenében is. Például tudjuk, hogy Proctor megcsalta feleségét a boszorkánynak kikiáltott, és később őt bevádoló Abigaillel, félrelépését bánja, feleségét pedig szereti, de a második felvonás nagyszerű jelenete, a száradó fehér lepedők közötti bújócska végül nem vezet semerre, a szimbolikus játék nem teszi árnyaltabbá a házastársak viszonyát. Nem egészen világos, hogy a szolgáló, Mary Warren, noha először John Proctor mellett vall a bíróságon, miért ijed meg Abigailtől annyira, hogy végül megváltoztatja vallomását. Abigail démonikus figura, különösen abban a jelenetben, amikor négyszemközt találkozik Proctorral, de csak sejteni lehet, hogy gonosz vádaskodásának az az oka, hogy még mindig szereti a férfit, és féltékeny a feleségére.

            John Proctor Zeffin Quinn Hollis korrekt alakításában jólelkű, egyszerű figura, aki bánja félrelépését, és képes túltenni magát Abigail iránti vonzalmán. Áldozathozatala példaértékű, talán túlságosan is az. Abigail (Marie-Adeline Henry) először hátrafogott hajjal jelenik meg, később kibontja lobogó vörös haját, mégsem válik szuggesztíven démonivá. Proctorral való jelenete ezért fontos, mert ha itt igazán vonzó lenne, nagyobb súlya lehetne, hogy Proctor lemondott róla, és ez egészen drámaivá tehetné kettejük viszonyát, e jelenetben azonban annyira hisztérikus, hogy egyáltalán nem csodálkozhatunk rajta, hogy a férfi kiábrándult belőle. Lisa Chavez Elizabeth Proctorként visszafogott, szerető nő, aki talán többet fojt el magában, mint amennyit elsőre gondolnánk, hangja érzékeny, finom. Danforth bíró (Michael Bracegirdle) tenorja nagyot zengett, ítélete olyan volt, mint Isten haragja. A mellékszereplők közül Nicole Farbes Lyons Titubája volt boszorkányosan erőteljes. A Pannon Filharmonikusok pedig ugyancsak korrekten és koncentráltan igyekezett játszani Pacien Mazzagatti karmester irányítása alatt. 

            A díj összességében tehát megérdemelt, az előadás egységes jellege és színpadi profizmusa kitűnt a többi közül, melyért természetesen dicséret jár a new york-i Dicapo Operának is. Az pedig, hogy az előadás mégsem marad mély és meghatározó élmény, talán csak azért van, mert nálunk nem állnak az akasztófák, és messze van tőlünk Salem. Vagy a boszorkányok.

Ward: A salemi boszorkányok

Dicapo Opera Theatre

 Arthur Miller színműve alapján
 

Vezényel: Pacien Mazzagatti

Díszlettervező: John Farell

Jelmeztervező: Daróczi Sándor

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Zeffin Quinn Hollis, Lisa Chavez, Marie-Adeline Henry, Michael Bracegirdle, David Gagnon, Cecilia Whitney, Nicole Farbes-Lyons, Jennifer Valle, Gary Giardina, Katherine Keyes, Steven Fredericks, Willy Falk, Matthew Lau, Lynne Abeles, Michael Boley, Jessica Tivens, Allison Leaheey, Sara Petrocelli, Julianne Park, Molly Mustonen, Bethany Argiro

Közreműködnek  Pannon Filharmonikusok

Más írások ugyanerről az előadásról:

Molnár Szabolcs: A salemi boszorkányok

Jászay Tamás: Feketén fehérrel

Papp Tímea: A sokárnyalatú fekete

Bóka Gábor: Nem boszorkányság

Írás a Mezzo Operafesztiválról

 Koltai Tamás: Mezzo voce

Beszélgetés Alföldi Róberttel az előadásról:

Salem, Magyarország