„Amikor én már nem leszek"

Jeles András rendezése teljesen másról szól, mint a Katona előadása. Itt nem társadalmi kérdések állnak a középpontban, és nem arról van szó, hogy egy hangsúlyozottan mai, felszínes nő hogyan viselkedik, majd miképp ébred rá a saját valódi helyzetére. Jeles András a Nóra kapcsán igazán bátor döntést hozott, amikor félretette a társadalmi szempontokat, és az előadásban alapvetően nem a nők helyzetéről beszél (annak ellenére sem, hogy a közelmúlt számtalan eseménye rendkívül aktuálissá tette a darab témáját, illetve a benne elhangzó számtalan gondolatot, megfogalmazást). Ibsen társadalmi drámájából Jeles – a maga többnyire már megszokott színházi eszközeivel – olyan ontológiai színházat teremt, amelyben nem aktuálisnak ható (vagy épp örök érvényűnek tekinthető) élethelyzetek és hozzá kapcsolódó társadalmi problémák kerülnek a középpontba, hanem az ember tágabban felfogott (ha úgy tetszik: metafizikai síkra helyezett) léthelyzete, létezésének elemi problémái.

Jeles rendezésének indítása határozottan vezet át bennünket az Ibsen-darabbal kapcsolatos esetleges elvárásainkból abba a színpadi nyelvbe és ahhoz a színházi gondolkodásmódhoz, amelyre az előadás épül, eközben Ibsenhez való viszonyát is meghatározza a rendezés. Még a sötétben egy lassú, szép ária szólal meg, amely alá fokozatosan úszik be a tengermorajlás és sirályvijjogás zaja (ezek szinte végig hallhatók lesznek ez előadásban). Mindez a végtelenségnek azokat a dimenzióit nyitja meg, amelyek teljességgel hiányoznak a Helmerék otthonába zárt történetből. A kivilágosodó színpadon egy régimódi öltözetet viselő, bánatos tekintetű lány (Tóth Noémi) áll mozdulatlanul. Szinte észrevétlenül csak a kezét mozdítja, amelyben ide-oda billen a szita, s benne erre-arra görögnek a borsószemek vagy a kövek (valószínűleg ezek keltik a tengerzúgáshoz hasonló hangokat). Közben a lány átható tekintettel, áhítatos elvágyódással kémleli az eget. Ez a rejtélyes, mozdulatlan, ikonikus figura mindvégig látható marad a játék hátterében (időnként ő is megmozdul, megelevenedik, és a szobalány szerepében lép be a történetbe).

A Babaház díszlete nem valóságos helyszínt, inkább szimbolikus teret teremt. Az előtér némileg utal a történet helyszínére, de egyáltalán nem követi Ibsen színleírását. Helmerék szalonjára csak két áttetsző fotel és egy letakart asztal utal. A történet színtere mögött viszont további síkok nyílnak. Mindez a némileg a József és testvérei2 múltba nyíló kútjára emlékeztet, csak itt nem körkörös, hanem szögletes a szűkülő tér, amely több egymás mögötti teret sejtet. (Az előtérben jelennek meg a történet szereplői, mögöttük a szobalány szimbolikus alakja, hátrébb más szereplők is felbukkannak, akik később lépnek be a történetbe. De nem azt a benyomást keltik, mintha várakoznának, inkább azt, mintha egy másik időpillanatban válnának láthatóvá.) E mögött a végtelenbe tűnik a tér, legalábbis efféle érzetet keltenek a falakra vetített folytonosan változó képek, színek, amelyek szimbolikus tartalmát az állandó tengermorajlás erősíti meg. (Az egymásba nyíló létsíkok többször jelennek meg Jeles András rendezéseiben.)

Az előadás azzal kezdődik, hogy egy divatjamúlt, előnytelen kiskosztümbe öltözött asszonyság (Lukin Zsuzsanna) lép be a színpadra, megigazítja a nyakába akasztott gyöngysort, leveszi a napszemüvegét, belerakja a ridiküljébe, amit a karajára fűz, majd leül az oldalra elhelyezett pulpitushoz. Kis lámpa gyullad a kezében, majd átszellemült, éneklő hangon, megnyújtott hangsúlyokkal olvasni kezd (olyan a beszéddallama, mintha egy széplelkű tanárnő vagy egy régi vágású irodalomrajongó szólna), Kúnos László fordításából idézi az első felvonás színleírását. Ez a figura narrátorként (néha súgónőként) mindvégig jelen lesz az előadásban. A régi színházi közvetítések rádióbemondója is eszünkbe juthat róla, hisz a feladata ugyanaz: elmondja, amit nem látunk. Nemcsak a darabbeli színleírást idézi – amely egyáltalán nem felel meg az előadás színpadképének –, hanem a szereplők cselekvéseit, gesztusait is közli, amelyek a színpadon szintén nem követik a szóban elhangzottakat. Ez azonnal termékeny feszültséget teremt, és valahogy arra ösztönzi a nézőt, hogy a hallható mögött a láthatatlant, a színpadon megjelenő hátterében az elmondatlant keresse. Így eleve úgy kezdjük nézi Jeles Ibsen-rendezését, hogy sejtjük, másról lesz szó, mint amiről a darab beszél.

Néha valóban a súgó szerepét is betölti az asszonyság. Máskor pedig önkéntelen, apró megjegyzéssel kommentálja a színpadi eseményeket. Ezek nemcsak eligazítanak a történetben, hanem némi ironikus távolságot is teremtenek a szereplőkkel. (Például amikor Helmer Nóra apjáról beszél, akkor megjegyzi, hogy a férfi mindig a papájával szekálja a feleségét. Vagy amikor Lindéné a gazdag csodálójáról faggatja Nórát, akkor ártatlan hangon közbeszól, hogy Nóra csak álmodozott erről.) De az oldalt ülő asszonyság többnyire csak élvezi a szöveg és a történet keltette érzelmi rezgéseket. Jelenléte eleve idézőjelbe teszi a darabot, valahogy érvénytelennek mutatja a történethez kialakított bármiféle széplelkű viszonyt.

Az előadás pimasz gesztusaként a súgónő nagyot lapoz a szövegkönyvben, és az első felvonás színleírása után rögtön a második felvonás színleírásának felolvasásába kezd bele. Ezzel egy egész felvonást ugrik át a rendező, fölöslegesnek minősítve az Ibsen-mű lassúdad expozícióját, a problémák első megfogalmazását. Aztán a széplelkű súgónő – a színleírás szövegét követve – Nórát szólítja, akit hamarosan meg is látunk. De belépése egyáltalán nem hasonlít egy realista színmű szereplőjének megjelenésére. (Mint ahogy a felvonások elejéről felolvasott realista színleírások is kontrasztban állnak azzal a szimbolikus térrel, ami az előadás díszletét alkotja.)

Nórát egy különös, furcsa alak (Lovas Dániel) hozza be, terelgeti a színpadra. Egy sánta léptű, gnóm fejű figura, akinek megnyújtott koponyáján furcsa kinövés látható. Olyan, mintha egy daganat burjánzott volna el a fején, vagy maga az agya nőtt volna túl a koponyáján, és most lecsupaszodva az erek is láthatóvá váltak rajta. Leginkább a Valahol Oroszországban3 riasztó Gulág-figuráihoz, a pusztulás hangjait megszólaltató, életen túli lényeihez hasonlít ez az alak. Ez a különös színházi Quasimodo hozza majd színpadra a történet többi figuráját is, akik így nem egy valóságos helyzet, hanem egy különös jelenés, egy sajátos emberen túli színház szereplői lesznek.

A „belépő" Nórában (Nyakó Júlia) is egy különös lényre ismerünk. Barna ruhája mintha nem is öltözet lenne, hanem egy rongybaba meztelen teste, amelynek nőiességét a melleket kiemelő körkörös varrás jelzi, illetve a széles, esetlen fehér öv és a szintén fehér négyszögletű gallér. Ez alapján nemcsak egy baba, hanem egy bohóc is eszünkbe juthat róla, amit tovább erősít, hogy az arca is fehérre van festve, a szája pedig élénk rúzzsal úgy van kiemelve, mintha folyton csücsörítene. Mégis emberivé teszi a figurát az az átható, feszélyezően naiv tekintet, ahogyan fürkészi a világot, illetve az a gyerekes zavar, ahogyan viselkedik. Leül a pulpitus szélére, a súgónő lábaihoz, de egyáltalán nem akar megszólalni. Pedig az már éneklő hangon bejelentette, hogy „darabunk szerzője szerint hősnőnk ezeket mondja". De Nóra hallgat. Hátrafordul, szomorúan ránéz a súgónőre, aki biztatóan noszogatja. De Nóra-baba továbbra sem szól, a fejét ingatja, hogy ő bizony nem mondja a darab szövegét. Aztán rövid rábeszélés után mégiscsak megszólal. (Ez a játék nemcsak emberivé teszi Nóra alakját, hanem ki is emeli a többiek közül, hiszen másokhoz nem kapcsolódnak ilyen gesztusok.) De Nóra-baba bizonytalansága (a szereppel, szöveggel szembeni idegensége) folytatódik abban is, ahogyan beszél: lassan, meg-megakadva, váratlanul felgyorsítva, majd újra lelassítva a tempót. (Olyan mindez, mintha egy túlhasznált magnetofonon próbálnánk meghallgatni régi felvételeket. Olyan érzésünk támad, hogy talán nem is babákat, hanem babaszerű gépezeteket látunk a színpadon megjelenő figurákban.)

A sorra színre lépő többi szereplő is olyan, mint Nóra. Nem a hétköznapi helyzetekből ismerős (vagy a múltbeli szalonokban elképzelhető) emberi figurákat látunk, hanem különös babaszerű lényeket (vagy gépezeteket), amelyeket egyrészt sajátos külsejük jellemez, másrészt az egyénileg meghatározott mozgásuk és beszédmódjuk. Az utóbbiak valamilyen jellemző jegy eltúlzásából születnek, az előbbiek valamely extremitást emelnek ki. Összességében komikussá teszik a figurákat, miközben azt is érzékeljük, hogy ezek a baba-bohócok nem a közönség szórakoztatására törekszenek, hanem egyszerűen csak hordozzák a maguk nevetséges lényét, és ezzel valójában nem kacagást keltenek, hanem inkább szánalmat, együttérző szomorúságot.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2018/5. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):

Aktuális évfolyam számai: 880 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft

Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft