Egy hamis erkölcs temploma?

A multikulturális város mítosza

– Mesélj egy kicsit a Neoplantáról, hogyan született az előadás?

– Gyarmati Kata volt a művészeti igazgató Újvidéken, vele jutottunk el oda, hogy csináljak egy szerzői projektumot, és hogy szóljon Újvidékről, a munkacíme pedig a város latin neve, Neoplanta lett. De még aznap véletlenül találkoztam Végel Lászlóval (akivel egyébként nem szoktunk találkozni), és kérdezte, hogy mi van velem, én meg elkezdtem mesélni a tervünkről. Mire mondta, hogy most adta le a kiadóban a könyvét, ami épp erről szól.

– Végül is Végel könyvére épül az előadás.

– Ez a véletlen találkozás egy nagyon különös folyamat kezdete volt. A könyvet elolvasva kezdtünk bele a próbafolyamatba, a regényből indultunk el bizonyos problémakörök felé. Majd a színészekkel való négyhetes intenzív beszélgetés után – a próbafolyamat ezen szakaszát beszélgetésnek nevezem – tértünk vissza Katával, a dramaturggal a regényhez. Akkor már kirajzolódott, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, sőt ez már jelenetekben is megjelent. Ekkor még nem tudtuk, hogy mennyi lesz benne a Végel. Voltaképpen nem is tudtuk, hogy benne lesz-e egyáltalán – miközben ki volt írva a neve a plakátokra, tehát kell, hogy legyen benne. Tehát a regény által elindított, majd teljesen másként bejárt út után tértünk vissza három-négy hét után a regényhez. Így – miközben az előadás szövegének 70-80%-a Végel László regénye – a mi előadásunk mégsem a könyv dramatizációja. Nagyon sok szöveg egészen más kontextusban, más időben, más személyhez kapcsolódva került bele az előadásba, mint ahogy magában a regényben szerepel. De ugyanakkor mindaz, ami benne van az előadásban, szellemiségében mégiscsak Végel. És ő ott is áll az előadás mögött, elfogadta ezt a nagyon nyitott viszonyt. Én közben is rendszeresen találkoztam vele, de nem a regényről beszélgettünk, hanem azokról a problémákról, amelyek akár a könyvben, akár az előadásban benne vannak.

– Alapvetően miről akar beszélni a Neoplanta?

– Mindenről, ami Újvidék, azaz egy multikulturális város kapcsán fölmerül. Most valóban sok időt töltöttünk annak a taglalásával, hogy a színészek szintén ennek a városnak a polgárai, ebben a társadalomban zajlik a saját életük is. Fontos az is, hogy ők egy kisebbségi magyar színház tagjai. Az érdekelt, hogy ezen a kisebbségi prizmán keresztül nézzünk bele ennek a multikulturális városnak a mítoszába. Ezek a helyek gyakran csak akkor multikulturálisak, amikor valamilyen fontos pályázaton lehet pénzt nyerni, vagy valamilyen reprezentatív helyzetbe lehet kerülni a multikulturalitás hangoztatásával. Ennek nyilván vannak pozitív összetevői és visszásságai is. Ez egy sokszínű, de néha fájdalmas életet jelent. Végül is tömegsírokra épül a multikulturalizmus. Miközben ma inkább az a jellemző, hogy a különböző nemzetiségűek, az eltérő nemzeti közösségek tagjai tulajdonképpen lezárt kicsi gettókban élnek, akik egymás között nem interkulturális kommunikációt folytatnak, hanem mindenki a maga kis gettójában próbál létezni, és nincs igazi áthallás a különböző zárt közösségek között. Nagyon keveset tudnak egymásról az emberek. Egyébként ezzel a problémával már foglalkoztam a szegedi Maszk Egyesület meg a Kosztolányi Színház közös produkciójában, a Passport trilógiában. Ennek első része a szabadkai helyzetet, a Szabadkán uralkodó multikulti viszonyokat próbálta vizsgálni – nyilván alapvetően magyar szempontból. Ezután a magyar-magyar viszonyokról, a Vajdaságban, illetve a Magyarországon élők kapcsolatáról csináltunk előadást. A harmadik rész pedig összeurópai viszonylatban fogalmazta meg ugyanezeket a kérdéseket. Tulajdonképpen ebbe a sorozatba illeszthető a Neoplanta is.

Eljutni az emberi igazsághoz

– A színészeket mennyire érintette ez a probléma? Mennyire volt kedvük ezzel foglalkozni?

– Egy fontos kérdéseket feszegető „beszélgetés" – ha az ember őszinte akar lenni benne – nem kelt komfortérzéseket. Nyilván szembesülni kell bizonyos problémákkal, vagy kimondani bizonyos dolgokat, amiket nem nagyon szeretünk kimondani... Az is fontos, ha a színészek másként látnak, élnek meg dolgokat, mint én, azaz ha ez nem egyezik meg azzal, amit az előadás mondani akar. Van, hogy az emberek szeretik szidni azt, ahol élnek. Máskor meg épp ellenkezőképp viselkednek, mert könnyebb olyan helyzetben élni, ahol nem a problémákat látjuk, hanem azt érezzük, hogy milyen jó nekünk itt. Van, hogy az ember csak egyszerűen fél, és ezért inkább dicsér. Fél, hogy elveszít egy pozíciót, egy biztonságot, egy valamilyen életet. És ha kell, ezért dicséri is a fennálló rendet, politikai opciót, a vezető mentalitást, és elkendőzi az anomáliákat, belső ellenséget keres, magasztalja a többség nacionalizmusát, csakhogy ne kelljen őszintének lennie...van így.

Voltak különböző kisebb félreértések munka közben, mintha én valami mást akarnék, mint amerre tartunk. Pedig nem az előre megfogalmazott eredmény a fontos. Végül is a mi dolgunk a problémák megfogalmazása s nem a direkt, kizárólagos, egyedüli válaszok megadása. A válaszok egyébként is összetett dolgok, s a színházban alapvetően intuitív módon, érzékeket provokálva, érzelmeinkre épülve, és persze értelmünket is használva (de nem kizárólag) születnek meg a válaszok. Érdekes módon többen mondták – a helyi kritikusok is –, hogy ez az előadás arról szól, hogy itt milyen sötét az élet, miközben milyen jó ücsörögnünk a teraszokon. De ez egy súlyos degradációja ennek a világnak. Mert akkor nem merünk mögéje nézni annak, hogy mi most ücsörgünk a teraszokon. Nem merünk belenézni abba, hogy mi is történt például Újvidéken az elmúlt száz évben. Én kimondottan szeretem ezt a várost, épp ezért próbálok szembenézni a múltjával.

Kisebbségi helyzetben azért nehéz ilyen problémával foglalkozni, mert ha olyan emberrel dolgozol, aki nem akar nemzetileg különösebben aktív lenni, és mégis fölvállalja ezt a kisebbségi helyzetet, akkor esetleg úgy érzi, hogy csak az igazságtalanságokat látja, ami vele mint kisebbségivel történnek. Így tulajdonképpen a jobboldali gondolkodásmód közelébe kerül, aminek ez fő témája. Ez látom Magyarországon is. Például a külhoni történésekkel nem foglalkozik a liberális oldal, mert úgy érzi, hogy ez a jobboldal témaköre, vagy a jobboldalnak tesz hasznot vele, ha ilyen problémákról beszél. És ez így van fordítva is. Tulajdonképpen nem létezik olyan nézőpont, ami tisztán emberileg tekintene ezekre a helyzetekre, mert minden át van ideologizálva, és mindent csak valamelyik oldalról vagyunk képesek nézni. Nálunk nem erről van szó. Épp ezért nehéz a dolgunk, hogy ne úgy beszéljünk, hogy ez melyik oldal vagy melyik párt ideológiának felel meg. Mi valamifajta emberi igazsághoz próbálunk eljutni. Miközben azt érzem, hogy az embereknek kényelmesebb arról beszélni, hogy minden rendben van, mint olyan dolgokat feszegetni, amitől egy kicsit kényelmetlenebbé válik az életük.

– És a nézőknek mennyire volt kényelmetlen a Neoplanta?

– Ha meghirdetik az előadást – két-három előadást tartanak egy hónapban – rögtön elfogynak rá a jegyek. Szerbek és magyarok egyaránt nézik. Az utolsó előadás után valaki felhívott, és arról mesélt, hogy sírt a közönség egy része. Szóval Újvidéken nagyon jól veszik a Neoplantát. De Boszniát kivéve az összes ex-jugoszláv országban játszották, Ljubljanában, Zágrábban, Macedóniában. Eddig mindenütt nagyon jól fogadták ezt az előadást.

[A Neoplantáról ITT írtunk]

[A Neoplanta fogadtatását ITT gyűjtöttük össze]

[A Bánk bánról ITT írunk]

[A Bánk bán fogadtatását ITT gyűjtöttük egybe]

Részlet egy hosszabb beszélgetésből. A teljes interjú jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/4. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft