Lehet, hogy a jövőben…

A brut Wienkoprodukciós ház amellett, hogy rendszeresen lát vendégül nemzetközi alkotásokat – s nem „csupán” a külföldi előadóművészeti szcéna legkiemelkedőbb együtteseinek, hanem a friss, újító trendek bemutatkozásának is lehetőséget nyújt –, fő célkitűzésének azt tekinti, hogy osztrák (és esetenként külföldi) független társulatok előadásainak létrejöttét segítse, értve ezalatt a teljes (az ötlet megfogalmazásától a marketingig tartó) munkafolyamat koprodukcióban történő támogatását. A brut egy-egy színházi évadban mintegy 300 programnak ad helyet, amelynek kétharmadában működik közre koprodukciós partnerként. A brutnak valójában nincs saját székhelye, viszont két – minden bizonnyal Bécs legpatinásabb kulturális intézményei közé tartozó – klasszicista épületben bérel egy-egy játszóhelyet. A képzőművészeti múzeumként működő Künstlerhaus egyik oldalszárnyában található előadótermében, valamint a komolyzenei hangversenyeknek helyet adó Konzerthaus pinceszínpadán mutatja be hazai és külföldi kísérleti és innovatív előadásait, ugyanakkor gyakran hív meg vagy kezdeményez ezen épületek falain kívül, rendhagyó helyszíneken megvalósuló projekteket is. A brut – amely korábban, 1989 és 2007 között dietheater néven működött – művészeti vezetői 2007 novembere óta Thomas Frank és Haiko Pfost.

A Forced Entertainment, amely jól ismert az intenzív színpadi történésekben és változatos látványelemekben bővelkedő, gyakran rengeteg szereplőt felsorakoztató produkcióiról, ez esetben egy kétszemélyes, statikus előadással rukkolt elő – amely azonban szervesen illeszkedik a társulat majd’ három évtizedes munkássága alatt kialakult profiljába.

A Forced Entertainment 1984 óta működik Tim Etchells művészeti vezetése alatt, s magját immár 28 éve ugyanaz a hat ember alkotja, bár rendszeresen hívnak meg vendégalkotókat is. Előadásaikkal azt kívánják feltárni, milyen szerepet tölt be a mai világban a színház. Ennek eszközéül nem „történetmesélős”, „szerepjátszós” színpadi kifejezésformákat választottak, hanem kidolgoztak egy rendkívül sajátos művészi eszköztárat, amelyet krédójukban a következőképpen fogalmaznak meg: „listákat készítünk, játékokat játszunk, összevissza beszélünk, csendben maradunk, felfordulást csinálunk, felöltözünk, levetkőzünk, bűvészkedünk, vicceket mesélünk, bohóckodunk, halottnak tettetjük magunkat, berúgunk, sztorizunk, és hat, tizenkettő, sőt akár 24 órán keresztül is játszunk egyhuzamban.” Produkcióik gondolkodásra kívánják ösztönözni a nézőket, eszközeik a zavarkeltés és a nevettetés. Pár kivételt leszámítva előadásaik nem kész irodalmi alkotásokon alapulnak, hanem a szöveg és a produkció többi alkotórésze (mozgás, kellékek és fény használata) egyidejűleg formálódik a próbák során.

A Tomorrow’s Parties jövőképek kliséivel kísérletezik. Az alkotók különböző szcenáriókat gyűjtöttek, illetve újakat találtak ki, olyan rövid narratívákat írtak össze, amelyek kifejezik a világ jövőjével kapcsolatos optimizmusunkat és kétségbeesésünket, az előadás gerincét pedig az egymásra épülő víziók pontosan vezetett dramaturgiája alkotja. A Tomorrow’s Parties társulati alkotásban született, az utópiákat és disztópiákat azonban csak két színész sorolja fel (a „szereposztás” nem kötött, tehát nem minden esetben ugyanaz a két színész lép fel, a brut-ban éppen Robin Arthur és Claire Marshall előadásában láthattuk a produkciót).

Az előadás címe valószínűleg – bár konkrét utalást nem találunk rá – egy Velvet Underground-dalra utal. Lou Reed All Tomorrow’s Parties című száma az Andy Warhol köré csoportosult művészek kommunájának megfigyeléséből született. Reed megfogalmazása szerint a dal „a Factory-ban egy időben összegyűlt emberek találó leírása. Néztem Andyt. Néztem Andyt, aki nézte a többieket. Szerettem volna ezektől az emberektől valami nagyon meglepő, nagyon őrült, nagyon vicces, nagyon szomorú dolgot hallani.” 

Az üres színpadon csupán egy színes égőkből álló fényfüzér, valamint pár közönséges raklap alkotta kisméretű „pódium” látható. Az előadás két szereplője mindvégig e dobogón áll, innen intézik szavaikat a közönséghez. Pontosabban a kezdőjelenetben még úgy gondoljuk, hogy hozzánk beszélnek (még a nézőtér is csak lassan sötétedik el, vagyis a színészek eleinte valós szemkontaktust létesítenek a nézőkkel), később azonban egyre inkább úgy tűnik, mintha csak maguknak és egymásnak sorolnák a világ jövőjére vonatkozó elképzeléseiket.

A Tomorrow’s Parties struktúrája követi a Forced Entertainment korábbi előadásainak felépítését: egy „normális” kezdőszituáció burjánzani kezd, egyre abszurdabb irányba fordul, s bár időről időre igyekszik ismét visszatérni a normalitást kínáló kiindulópontra, megállíthatatlanul halad a kaotikus végkifejlet felé. Ám míg e séma a First Night vagy a Bloody Mess esetében intenzív színpadi cselekvésekben öltött testet, addig a Tomorrow’s Parties-ban kizárólag a verbalitás szintjén jelenik meg. „Lehet, hogy a jövőben már nem lesznek társadalmak…” – kezdik a futurisztikus elképzelések felsorolását a szereplők egy viszonylag „hétköznapi” gondolattal. Később viszont eljutnak olyan víziókig, mint a szakmákhoz idomuló emberi test (a titkárnőknek telefon nő a fülükhöz, a villanyszerelőknek pedig csavarhúzó lesz az ujja helyén) vagy a hétvégi szórakozásként és testedzésként űzött véresebbnél véresebb háborúk. Amikor már úgy tűnik, hogy nehezen lehetne fokozni a felvázolt jövőképek abszurditását, valamelyik szereplő beszúrja, hogy „Lehet, hogy a jövőben minden ugyanúgy lesz, mint most. Persze kisebb változások biztosan lesznek, de alapvetően semmi sem fog megváltozni.” A hallott utópiáktól és disztópiáktól a lelkünk mélyén megriadva megnyugvással fogadnánk a jövő ezen verzióját, ám  a másik szereplő azonnal rátromfol arra egy újabb meghökkentő vízióval.

A felvázolt szcenáriók többé-kevésbé egyenletesen osztanak el a szélsőséges utópiák és disztópiák két végpontja közötti skálán, ugyanakkor többféleképpen is tipizálhatók. Egyrészt feloszthatók realisztikus és fantasztikus víziókra, ezen belül az első típushoz tartoznak olyan szcenáriók, amelyek egy korábban már meghaladott állapotot (pl. ősközösség vagy feudális társadalom) írnak le, vagy éppen a jelenlegi állapotokat sarkítják ki (multicégek, bankok és pénzpiacok uralta világ), az utóbbi típushoz tartozó elképzelések pedig utalhatnak jól ismert – irodalmi vagy filmes – utópiákra (pl. Mátrix) vagy már önmagukban egy kisebb sci-fi történettel érnek fel (pl. a klónozás kliséjének inverze, amikor több ember felváltva használ egy testet vagy avatárt). A víziók nem csupán a mából néznek a jövőbe, hanem nem egy esetben annak a kérdését vetik fel, vajon hogyan tekint majd a jövő embere a mára – ám az alkotók valójában mindkét esetben a jelen elé tartanak görbe tükröt.

A jövőképeket „alapkérdésük” szerint is csoportosíthatjuk, s az előadás amúgy cseppet sem lineáris dramaturgiája többé-kevésbé e témák hol logikus, hol logikátlan egymásutániságából épül fel. A víziók kitérnek az emberiség és az emberi élet legfontosabb aspektusaira: az emberi faj fennmaradására vagy kipusztulására (túlnépesedett lesz a föld vagy nem marad / alig marad ember, azok is a föld alatt vagy a tenger mélyén épített falanszterekben fognak lakni), az emberi test megváltozására (nagyobbak / kisebbek leszünk, az emberi faj állati fajokkal vagy űrlényekkel keveredik, klónozás, avatárok), a gyerekekre (ők fogják irányítani a földet vagy a jövőben már nem is lesznek, mivel felnőttként születnek az emberek), a háborúkra (nem lesz több háború, mert az emberek agresszió elleni gyógyszert fognak szedni vagy folyamatos háborúk lesznek), utazásra (senki nem fog utazni, mert veszélyes vagy társadalmilag elfogadhatatlan lesz vagy teleportálással fogunk utazni), az étkezésre (ételek helyett pirulákat fogunk enni, sőt csöveken keresztül szívunk be különböző ízesítésű levegőt) stb.

A szereplők mindvégig gördülékenyen adják át egymásnak a szót, csak ritkán szakítják meg a másik monológját saját gondolataikkal, az esetek többségében udvariasan, különösebb reakció nélkül hallgatják végig társukat, eltűnődnek a hallottakon, vagy már készülnek továbbfűzni a másik által megkezdett gondolatmenetet, időnként grimaszokat vágnak, így fejezve ki nemtetszésüket. Az elmesélt jövőképek általában egymásra épülnek, mintha mindig az előző vízió bizonyos momentumáról jutna eszébe a másik szereplőnek a következő elképzelés. Időnként egy-egy gondolathoz szinte megszállottan többször is visszatérnek (pl. „Lehet, hogy a jövőben nagy háborúk lesznek.”), pedig társuk már rég újabb témákat vetett fel. Előfordul, hogy vízióikkal „ugratják” egymást (Claire: „Lehet, hogy a jövőben csak nők lesznek, mivel férfiakra már nem lesz szükség.”, Robin: „Lehet, hogy a jövőben csak nagyon kevés férfi és rengeteg nő marad, ezért minden nő azt a pár férfit akarja megkapni.”)

A víziók az előadás vége felé közeledve egyre komorabbak, egyre filozofikusabbak lesznek, eközben szinte észrevétlenül a színpadkép is megváltozik: a színes lámpafüzér fénye elhalványul, majd kialszik, az addigi éles fehér fények fokozatosan tompulnak, egyre szűkebben világítják meg a két szereplőt. Az előadás utolsó víziója szerint az idő összezsugorodik, olyannyira, hogy egy napot már csak egy órának, majd csak egy percnek érzünk, s végül az emberi élet már csak egy órányi lesz. Éppen annyi, ameddig az előadás tartott…

Forced Entertainment

Koncepció és megvalósítás: Forced Entertainment (Robin Arthur, Tim Etchells, Richard Lowdon, Claire Marshall, Cathy Naden, Terry O’Connor)

Látvány: Richard Lowdon

Fény: Francis Stevenson

Rendező: Tim Etchells

Előadók: Robin Arthur, Claire Marshall

Helyszín: brut Wien, Bécs

Videóajánló

youtube