Most élsz, vagy mégsem

A szombathelyi Művészetek Házában ma már valóságos hagyománya van a színművészetis osztályok meghívásának. A sort Máté Gábor első osztálya kezdte –  az Egy nő című Esterházy-regény színházi átiratával –, utána Jordán Tamás és Lukáts Andor időközben szintén végzett növendékei mutatkoztak be egy jórészt hozott anyagból összefűzött egyveleggel, ezután érkezett a második Máté-osztály Erdős Virág Blibliájával. Most a Bodó-műhelymunkánál tartunk. A hallgatók rendszerint elmondják, hogy különleges jelentőséggel bír számukra a szombathelyi két hét: nemcsak –  a szakmai fejlődést előmozdító –  felhőtlen együttlét, hanem az első lehetőség arra, hogy az egyetem falain kívül is megmutatkozhassanak; „igazi” közönség előtt. (A nézőnek nem kevésbé jó alkalom ez a tanulásra. Az előadásokat általában nagyjából háromszor százan látják.)
Bár a Mongúzok támadása címmel –  elegáns meghívóval –  a Presznyakov-kísérlet is a nézők elé került, Bodó Viktor mindvégig hangsúlyozta, hogy műhelymunkáról van szó, hiszen „tizenkét nap alatt képtelenség létrehozni kész produkciót. A közönségnek inkább azt mutatjuk meg, hogy miképpen dolgozunk egy anyaggal: hány oldalról közelítjük meg, milyen ötleteink vannak. Mindez nem biztos, hogy minőségi különbséget jelent –  inkább csak jellegében más, mint egy kész előadás”. A Presznyakov testvérek – vagy nem testvérek – Padlószőnyegét egyébként Berlinben ismerte meg: azt az előadást színházi büfében tartották. (A körülmények a Művészetek Házában még ennyire sem nevezhetők színházinak. Persze jó esetben az „üres tér” éppen elég a játékhoz.)
A darab problematikáját nem nehéz összefüggésbe hozni a Ledarálnakeltűntem című, Franz Kafka „miatt” létrehozott Bodó-előadással. Max Brod és Franz Kafka levelezésében  egyhelyütt konkrétan is megfogalmazódik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia polgárai között sétálva Kafkának az a benyomása támad: ezek az emberek már nem élnek, csak még nem tudnak róla. A kortárs Padlószőnyeg egyrészt mintha Bodó Viktor lazán és sziporkázóan ötletelő módszere szerint íródott volna, másrészt ugyancsak az élet mibenlétére kérdez rá tobzódó játékossággal, relativizálva abszurdot és realitást. Ráadásul az orosz cím magyarul nem érzékeltethető szójátékot rejt: a „polovóje pokrítyije” egyrészt padlóburkolatot, másrészt nemi fedezetet jelent, bár ennek a különbségtételnek a szombathelyi műhelymunka szempontjából nincs túl nagy jelentősége. Már a címváltozat –  Mongúzok támadása  – sejteti, hogy a színművészeti egyetemista osztály (amellyel egyébként Bodó Viktor iskolaidőben „önkéntes megfigyelőként” foglalkozik) tényleg nem a Presznyakov-darabot játssza. Bár a mongúzoknak sincs nagy szerepük az előadásban (nevezzük az egyszerűség kedvéért mégis annak), az írott szövegben azért előfordulnak: állítólag segítenek elűzni az elszaporodott kígyókat. (A játékosok élesben a nézőkkel is közlik, hogy mongúzokra itt és most ne számítsanak.)
A végeredménynek – betű szerint legalábbis – annyira nincs köze a darabhoz, hogy nem érdemes pontról pontra végigvenni a megfeleléseket-eltéréseket. A Padlószőnyeg és az előadás alapszituációja még azonos: a bérelt lakásba költöző (Szombathelyen pubot nyitó) két fiatalember, Andrej és Nyikolaj a padló alatt (a fürdőkádban) hullát talál. A hulla – vagy nem hulla – megjelenése aztán velőtrázó bonyodalmakat indít el.
A szombathelyi Művészetek Háza szépen felújított, századfordulós polgárház: fordulatos lépcsőkkel, elegáns tükrökkel, kazettásmennyezetes, csilláros, habosfüggönyös szalonnal. Az épület mögött viszont lepattant, elhanyagolt udvar rejtőzik: ide rendezte meg Bodó Viktor a játékot. Csakhogy a nyilvános főpróbán közbeszólt az időjárás. Mintha az is a játék része lett volna, hogy ki bírja tovább: az osztály, a néző, a rendező – vagy a zuhogó eső. Mindenesetre érdekes és élvezetes volt látni, hogy a főpróbát mennyire nem befolyásolja az eső (a közönség nyithatott esernyőt): amíg a rendező nem jelezte, hogy álljunk le, majd benn folytatódik az előadás, mindenki fegyelmezetten tette a dolgát. Még látszik, hogy játszanak, de ez egyáltalán nem baj: elvégre színiegyetemisták, leendő színészek, akik próbálgatják felkészültségük, testük-lelkük, szabadságuk határait: hogy mennyire képesek, akár szó szerint, kiereszteni a hangjukat, hogyan tudnak jól esni és kelni (na, hogyan kell hitelesen meghalni, pláne halottat játszani a színpadon?); közben folyamatos jelenlétben, folyamatosan azt kérdezik, hogy mi az a színház, mi az az élet (mi az a halál), és a színész vajon kicsoda-micsoda ebben a zűrzavarban. A végén pedig közös zenére-dalra fakadnak, ha egyszer ezt is tudják (és úgyis többen vannak, mint ahány szerepet a Presznyakov fivérek megírtak): Adorjáni Bálint, Dankó István, Erdélyi Tímea, Földi László Ádám, Gera Marina, Lazók Mátyás Zoltán, László Géza Attila, Mészáros Piroska, Orosz Ákos, Orth Péter, Stork Natasa, Szabó Emília, Szűcs Péter Pál, Tenki Réka.
A főpróba után meghirdetett két előadást –  a meteorológiai előjelzések és a biztonság kedvéért –  már teljes egészében benn, a szalonban tartották. A két helyszín között kiáltó a különbség, de sok változtatásra nem volt lehetőség. Nagy kár, hogy az udvarra begördíthető autót lehetetlen felvinni az emeletre. Az esős főpróbán ott, az autórádióból hangzott fel –  Rúzsa Magdi előadásában –  a műhelymunka (meg a színház, meg az élet stb.) ironikus megfejtése. Hogy „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld... Most, most, most...” Ez az a pillanat, amikor bevillan Bodó Viktor és a nyíregyházi társulat nagy helyzetgyakorlata, az M, vagy mégsem, amelyben a hulla szintén akárhányszor föléledhet, mint a filmeken. A nyíregyházi előadás emléke pedig megidézi a váratlanul új életre kelt Máté Péter-sláger Európa (Kiadó)-kompatibilis változatát is, miszerint „Egy kicsit lassabban halj meg! És egy kicsit szebben! M, avagy egy város keresi a gyilkos(á)t, M, avagy egy város keresi a gyilkos(á)t (...)”.
A gyilkosság – lassan és szépen – a szombathelyi Tarantino-adaptációból sem hiányzik; túl sok kellékre, díszletre itt sincs szükség. (A pénzügyi lehetőségekről nem beszélve.) Bodó Viktor erre az előadásra a szombathelyi kamaraszínháztól kapott felkérést. A befogadó jelleggel márciusban megnyitott Kamara Savariát önkormányzati támogatással működteti a Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete, amely 2001-től minden nyáron létrehozott – a város különböző helyein: a kocsmától a használaton kívüli kultúrházig – egy-egy produkciót. Most már van állandó helyszín: a fekete dobozra emlékeztető kamaraterem, mozgatható játék- és nézőtérrel, megfelelő világítástechnikával. Ide készült a Tarantino-átirat. A módszer ismerős. A  maga módján szintén kliséket kifordító Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs)  forgatókönyvét kizárólag ugródeszkának használta az alkalmi társulat: Hajduk Károly, Kovács Lehel, Keresztes Tamás, Kedvek Richárd, Vicei Zsolt, Endrődy Krisztián és Dömötör Tamás. Legtöbbjük dolgozott már, sőt, szoros kapcsolatban (esetleg egy társulatban) van Bodó Viktorral – nyilván nem véletlenül éppen ők vettek részt a szombathelyi munkában. Bár Dömötör Tamás az utóbbi időben inkább filmrendezőként, és nem színészként dolgozik, Endrődy Krisztián pedig kívülről jön – most gyűjti színházi tapasztalait –, a végeredmény mégis egységes és szeretnivaló képet mutat. (Az előadás végén néhány percre feltűnik a színen a rendező is – talán apró hódolat saját  színészi múltjának és persze Tarantinónak.)
A két hét alatt létrehozott, Tomik Pizzicato címmel bemutatott színházi „akció” alapszituációja megegyezik a film nyitóhelyzetével. Hét idióta rabolni készül: csak most nem gyémántról, hanem a szombathelyi Savaria Karnevál – a város legnagyobb tömegkulturális rendezvénye – költségvetésének megkummantásáról van szó. A szövegkönyv – bár továbbra is követi a Tarantino-dramaturgiát, van például árulás, beépített rendőr stb. –  tényleg az alkotók műve: saját személyiségjegyeikre, valamint direkt Szombathely városára szabva. Különben a szereplők nem nagyon csinálnak mást a színpadon, mint ülnek –  és égbekiáltó hülyeségeket beszélnek. A tét nyilván a banalitás végletekig feszítése, majdnem úgy, mint valamelyik (el)beszélgetős Csehov-drámában („hány óra van?”). És persze újabb jó alkalom a „mi az a színház, és hol húzódnak határai” feszegetésére. A bűnözők álarcban érkeznek –  bűnözőt játszanak –, a szerephez álnevet választanak maguknak, de hát valójában idétlen lúzerek, folyton hibáznak. Viszont ki mondja meg, hogy amikor az álarc-álnév mögül kiszólnak, szereplőként vagy civilként nyilvánulnak meg? (Vicei Zsolt például Zsoltként szólja el magát, szülővárosának Zentát jelöli meg.) Közben folyik sok vér, van hányás és köpés, a városházi rablás pedig a színfalak mögött sikeresen jut el a végkifejletig. Vagy mégsem? Mindenesetre sokan meghalnak, ugyanannyian föltámadnak; csak a kulturális bizottság egészségi állapotáról nem tudni biztosat. (A Savaria Karnevál mindenesetre az idén is megvolt – és minden valószínűség szerint jövőre is meglesz.)
A Tomik Pizzicato-akció (egyelőre) összesen háromszor került a szombathelyi közönség elé,   mindhárom alkalommal kicsit gazdagabban, kicsit másképpen. Szédítő belegondolni: ha folyamatosan játszanák, hova-mivé fejlődne.

08. 08. 7. | Nyomtatás |