Törékeny kábulat

Kenneth Kvarnström: Fragile

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”

Kenneth Kvarnström Fragile című előadásán nehezen találok fogást, hogy ki ne csússzon a kezemből, miközben óvatosan szemügyre veszem. A minimalista díszlet és a sovány dramaturgia kevés kapaszkodóval kecsegtet; a tökéletes tánctechnika s a mozdulatok kidolgozott precizitása inkább tartozna a költészet, semmint az értelmező kritika tárgykörébe. Ami a színpadi jelenlétet illeti – professzionális táncos jelenlétet látunk, személyiség és karakterek nélkül, slussz-passz. Semmi realista színjátszás, hús-vér drámaiság, konfliktusos szerkezet. Ami lehengerlően jelen van, az a puszta test tudása-birtoklása, a mozdulatok kontrollja, a jelenlétben némán ott lapuló egymást értés-érzékelés. A zene és hangaláfestés vallatása sem segít egy „mélyebb” megértéshez (ha egyáltalán van ilyen) – tánc és zene, úgy tűnik, elhatározta, anyagszerűségében egyszerűen csak odaáll a test mellé.
Kaposi Viktória

Ha az előadás egyetlen üzenete a lét egyszeri és megismételhetetlen csodájának hirdetése volna – hisz épp az efféle evidenciák azok, amikről a nagy tevés-vevésben legkönnyebben megfeledkezünk – ez sem volna kevés. De nekem úgy tűnik, a test hallgatag igazán túl is van még valami, ami szóra bírható. A tánc és a keretéül szolgáló színpadi tér furcsa diszharmóniája mindenképpen értelmezésre kínálja magát. A stilizált táncszínházban a szcenika talán elárulja magát.
A szigorú felütést maga a színpadkép adja a Trafó függöny nélküli színpadán. A fekete falak komorságát a fehér padló és az oldalról behajló fehér, ágszerű díszlet töri meg. A végletek eme játékában nemcsak eleganciát és letisztult egyszerűséget sejthetünk – a geometria axiomatikus rendjében a matematika különös szépsége és misztikuma vibrál. A puritán díszletképben ugyanakkor ott lapul a kedvesség és finomság is. A mégoly figyelmes szemlélődés is elkerülheti talán, láthatatlan érzékünk azonban csalhatatlanul figyelmeztet rá, hogy a kevés díszletelem kivitelezése finom és érzékeny munka – az innen táplálkozó gazdagság helyreállítja az árnyalatok dinamikáját a fekete-fehér végletei között.
Amíg a nézők helyüket keresik, azon tűnődöm, vajon lehet-e, s ha igen, érdemes-e egyáltalán ezt a díszletet nem-geometriai nyelven olvasni? Miért pont a fekete közegben a fehér, ívelten hajló ágszerű nyúlvány, alsó végein lecsüngő három egybevágó, szilva alakú, egymással tökéletesen párhuzamos ovális lemezzel a díszlet? Létezik-e valamilyen archaikus kép, amire asszociálhatunk, ami kezünkbe adhatná e zárt világ titkának a nyitját?
Sokadik nekirugaszkodásra megadom magam, s mint ama viccbéli beteg, akinek mindig mindenről csak az jut eszébe, a nemiség absztrakt szimbólumait vélem felfedezni a különös képződményben, a harmadik, számszerűleg „felesleges” ovális alakzatot félénken kinevezem az „érthetetlen/szabálytalan” szimbólumának, az új élet kezdeményének. Ha akarom, íme az élet a maga érthető-érthetetlen esendőségében, magasztos misztikumában, netán csontvázszerű, csupasz valóságában, szép asszociációk sorában hóval lepve, megdermedve, tisztán, üdén és szűziesen, belevetve a nagy ismeretlen feketeségbe, eleve elrendelten és mégis szabadon, ha már mindenáron… És persze ha már ennyire geometriai a szerkesztés, Spinoza Etikája is itt ólálkodik bátor ugrásra készen. Mire az előadás elkezdődik, megannyi séma áll lesben, táncra várva. A mozgásanyag által talán majd elválik, voltaképpen hogyan is kell közlekednünk ebben a furcsán kimért világban.
Némi várakozás után puha léptekkel, libasorban jönnek be a táncosok, s a szőnyeg oldalai mentén felsorakozik a két lány és a három fiú. Seszínű tréningruhájuk barátságos és meleg tónust lop a kontrasztos térbe – semmi fekete-fehér, sarkos ridegség, misztikus elegancia. Tartásuk bár tartózkodó és fegyelmezett, bejövetelük nem tud olyan visszafogott lenni, hogy a hűvösre komponált közeg azonnal ne oldódjon, mi több, izzani ne kezdjen. Ásványvizeiket leteszik a partvonalon. Megkezdődik… az előadás?
A táncosok jelmeztelensége és várakozó felállása mindenesetre inkább azt sejteti, próba van. Amit most látni fogunk, kísérlet tehát, próbálkozás, izgalom és kétséges végkimenetel.
A hatásos felvezetés után a fehér szőnyeg közepére nemes egyszerűséggel besétáló pár, ahogy szembeáll egymással, hirtelen egy másfajta „próba” homályos tudását is felidézi. A partvonalon hátrahagyott szereplők – a némán figyelő-vigyázó társak és a vizespalackok – ebben az olvasatban nem mint a próbatermi lét, hanem mint a küzdősportok elmaradhatatlan „kellékei” jelennek meg.
Zavarunk nőttön nő. A megkoreografált mozdulatok már eloszlatták első készülődésünket, hogy belépjünk a „színház a színházban” világába. Megtorpanunk. Úgy tűnik, mégsem kitüntetett voyeurökként vagyunk jelen, hogy kilessük a színház szívét, a próbát, ahol az igazság elszánt, olykor komikumba forduló keresése zajlik. Mi van, ha nem őrizhetjük meg inkognitónkat, ha a színpadias bevonulás éppenhogy nekünk van címezve, akik innentől kezdve nem mint láthatatlan leselkedők, hanem mint valamiféle meghívott vendégek,  páholyban ülő felelős szemtanúk, s ki tudja még mik vagyunk jelen?
Ezen a kerülőúton a próba váratlanul erőpróbaként áll előttünk, mely olyan végső megmérettetés, küzdelem, ahol a győzelemért versengő jelöltek közül csak az egyik kerülhet ki győztesen. Gyakorlásra és ismétlésre a próba bizonyító-leleplező jellege miatt  nincs és nem is lehet lehetőség. Az igazság ezúttal nemcsak kerestetik, hanem kétséget kizáróan meg is találtatik és ki is hirdettetik – ebben a folyamatban a közönség pedig éppenséggel nem mint kulcslyukon titkok után leselkedő, hanem mint kötelezően meghívott, hiteles és hitelesítő bíró, megfellebbezhetetlen ítész van jelen.
Aztán az első mozdulat elűzi félelmeinket.
A fiú megteszi a leghétköznapibb mozdulatot, amit csak tehetne. Végigsimítja a lány vállát és felkarját. A táncosnő simulékony testválasza nem marad el, a tánc elkezdődik. A koreográfia pátoszmentesen és magától értetődően bomlik ki. A testek a kontakt tánc törvényei szerint egymással fizikai rendszert alkotva lendülnek, gördülnek, támaszkodnak és nyugszanak egymáson. A határok elmosódnak, az egyik táncos testén kezdődő mozdulat a másikén ér véget, és már indul is tovább követhetetlen utakon…
Ha van is küzdelem, az barátságos. Nem a győzelem, a részvétel a fontos. Nem ítélni, drukkolni vagyunk jelen. Most már elengedhetjük magunkat.
A táncban álomszerű sodrás jön létre. A mozdulat talán már nem is kontrollált, csupán megtörténik, ahogy a próbák során beidegződött, a figyelem lankad, tartani lehetetlen, az együtt utazásban a védekezés megszűnik, elnyel a mozgásfolyam. Megváltozott tudatállapotunkban a fekete-fehér vélt igazsága homályossá és távolivá válik, a referenciapontok eltűnnek – egyetlen igazság marad, a repülésé. Az egyensúlyi állapot megteremtése, fenntartása, belakása, virtuóz elveszítése-visszaszerzése véget nem érő játékláncolatokat alkot. A helyenként elcsattanó polaroidképek megörökítik azt, amire emlékezni talán nehéz is volna a világos pillanatokban.
A ridegség feltörésének e szemünk előtt zajló próbája szertartássá nemesül. A szertartáson való részvétel maga a megmérettetés. Próbálkozás és bizonyságot jelentő próba közt csak egy vékony palló jelenti a határt. A törékeny egyensúlyt a táncosok tökéletesen birtokolják. A két világ közt biztos lábakkal közlekednek.
08. 08. 5. | Nyomtatás |