A kipróbálatlan dolgok érdekelnek

– Idén lesz tizenegy éves a Budapesti Őszi Fesztivál, amelyet a „félidő” óta igazgatsz, de megalakulása első percétől jelen vagy benne. Hogyan lesz valakiből fesztiváligazgató?
– Először a színházzal találkoztam közelről – debreceni egyetemista koromban, statisztaként. A Sybill című nagyoperettben debütáltam lila lakájként és csíkos pincérként. Baromira élveztem, hogy belülről látom a színházat. Ezzel együtt a hivatalos színház nem nagyon érdekelt, inkább az akkor virágkorában lévő egyetemi (és amatőr) színjátszásnak nevezett igazi alternatív színház. Szegeden Paál Istiék éppen az Örök Elektrát csinálták, és valahogy lett ott néhány barátom. Ott volt Pesten az Universitas, a nem-egyetemi „amatőrök”: a Stúdió „K”, Halász Péterék és még néhány, talán kevésbé izgalmas, de jó csapat. A számomra igazán érdekes dolgok ezeken a helyeken történtek. 1972-ben zajlott a szegedi egyetemi fesztivál, rá egy évre a debreceni. Ezeken a helyeken hatalmas szellemi nyüzsgés volt: megpróbálták megfogalmazni a korszerű színházat és – nem mellesleg – a világot. Nem véletlen, hogy a szegedi fesztiválon megfordult az akkori szabadgondolkodó értelmiség jó része.
– Hogyan kerültél kapcsolatba az őszi fesztivállal?
1992-ben hívott fel Sárdi Mihály a Szabad Tér Színháztól azzal, hogy a Fővárosi Önkormányzat megszüntette az általuk szervezett Budapesti Művészeti Heteket, mondván, annak korábbi formájában nincs tovább létjogosultsága, egyúttal hozott egy határozatot, hogy legyen helyette a Fővárosnak egy saját fesztiválja ősszel, kortárs művészeti jelleggel. A Szabad Tér munkatársai ekkor már gőzerővel dolgoztak a nyári program előkészítésén, és nem értek rá ezzel foglalkozni. Kicsit hezitáltam, mert a Szabad Tér Színház igazgatója, Koltay Gábor személye nem volt túl jó ajánlólevél a kortárs művészet világában, de Sárdi gyorsan meggyőzött. Lényegében azt mondta, ha tudok egy másik kortárs összművészeti fesztivált Budapesten, és oda is hívnak, ne habozzak. A változó titulustól függetlenül, azóta folyamatosan ugyanazt csinálom: keresem az izgalmas embereket és ötleteket, megfelelő helyszíneket, megpróbálom a rendelkezésemre álló pénzt beosztani, és prezentálom a fesztiválprogramot.
– Milyen előképekre tudtatok hagyatkozni?
– A szellemi előzmények lényegében a Budapesten már létezett avantgardista törekvések voltak. Más feltételrendszerben, más módszerekkel korábban is létrejöttek itthon hasonló célú fesztiválok. Gondolok itt elsősorban Regős Pálnak a Szkéné Színházban az 1970-es évektől szervezett, mozgásszínházi fesztiváljaira és a Korunk Zenéjére. Addigra azért már létrejött egy-két hely: a PeCsa, a Merlin, az Artpool, egy-két artmozi. Meg ott volt az 1990 előtti hagyaték, amikor részint gerilla technikák dívtak, illetve pártengedéllyel kaptak ilyesmire jogosítványt emberek, akikre azért lehetett gyanakodni egy kicsit, vajon milyen hátterük lehet, de hát legalább hagyták őket dolgozni, és néha nagyon jó dolgokat hoztak létre.
– Mit tudtál az előkészületek, a szándék komolyságáról, a rendelkezésetekre álló lehetőségekről?
– Semmit. Amikor Sárdi 1992 áprilisában megkeresett, nekem kiszaladt a számon, hogy milyen jó, akkor 1993-ban lesz már egy rendes, igazi fesztiválunk, mire Mihály azt felelte, akkor nem is lenne ilyen ideges, de nekünk 1992 szeptemberének végén el kell indulnunk. Az első reakcióm az volt, hogy akik ezt így kitalálták, nem normálisak, vagy nem értenek ahhoz, amiről döntenek – ezt máig fenntartom. Volt öt hónapunk, és elővettünk néhány noteszt telefonszámokkal. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor júniusban letettünk egy programtervet, amiből kiderült: van egy fesztiválra való anyag. Ez nem a tehetségünket bizonyította, legfeljebb azt, hogy elég sok embert sikerült elérnünk. És főleg azt, hogy a város tele van kreatív emberekkel, ötletekkel, energiával. Ha megnézed az első fesztivál műsorfüzetét, akkor finoman fogalmazva egy vegyes salátát látsz, rendszer nélkül. Sokan és joggal szidtak minket azon az őszön, mert teljesen összezavarodtak, hogy az egy időben zajló események közül melyikre menjenek, „miközben egész évben alig történik valami”.
– Született bármilyen előzetes definíció, ami az első magyar kortárs összművészeti fesztivál munkálatait segítette?
– Születtek valamilyen előzetes anyagok a Szabad Tér Színházon belül, de azokat nem ismertem. Másról nem tudok. Lényegében az első egy-két év tapasztalatai alapján mi határoztuk meg, hogy szerintünk mi egy kortárs művészeti rendezvénysorozat feladata, bár ebben sok, számunkra mérvadó ember véleménye összegződött. Sokat kellett sakkoznunk azon is, milyen hosszt, telítettséget bír el ez a fesztivál.
Volt egy hihetetlen előnyünk: nem volt konkurenciánk. Volt még a Tavaszi Fesztivál, hozott is néhány nagyon izgalmas nagyprodukciót, emlékezz csak Robert Wilson és Pina Bausch előadásaira, és voltak nagyon színvonalas kortárs zenei koncertjei. De a Tavaszi Fesztiválba az a furcsa performance-világ, a kortárs táncvilágból válogatott színpadi anyag, kortárs képzőművészet nem tudott integrálódni, voltak ilyen programjaik, de maga a fesztivál nem ezekről szólt, hanem mindarról, amihez kötötte őket a saját előéletük, és amire a Turisztikai Hivataltól a pénzt kapták.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Koltay az első év után, amikor kiderült számára, hogy ez nem az ő mozija, tulajdonképpen hagyott minket Sárdival dolgozni. Ha pénzt nem is szerzett, és tiszteletben kellett tartani, hogy hivatalosan ő a fesztivál igazgatója, de nem akadályozta a munkánkat, és biztosította a Szabad Tér stábját a fesztiválhoz. Néha segített is: a festőművész Baász Imre albuma – amire senki nem akart pénzt adni – sem született volna meg, ha a Szabad Tér nem adja ki. A vége felé inkább az volt a probléma, hogy a személye sokakat távol tartott, amit, ha van elég pénzünk, lehetett volna ellensúlyozni, de hát szerelemből vele azért sokan nem akartak dolgozni. Ráadásul mindenki azt hitte, éppen miatta, hogy van ott pénz, csak eldugjuk.
– Két-három év során konszolidálódott a helyzetetek?
– Nem. A fesztivál a mai napig igencsak kisipari módszerekkel dolgozik, de kialakult körülötte egy stabil szakember-háló olyan véleményformálókból, akik egyfajta világot köztudottan markánsan képviselnek. Az elejétől ott volt többek között Körmendy Feri (akkor még mezei önkormányzati képviselő) a 180-as Csoportbeli múltjával, Szabó Gyuri a Trafóra készülve, Jordánék a Merlinnel, lakos Anna akkor éppen független project managerként, Tihanyi Laci zeneszerző és Galántaiék az Artpoollal. És azután még sokan jöttek, művészek és segítők, akik közül ekkora helyen még nagyon szubjektív alapon sem mernék válogatni. (Most csinálunk a fesztivál 10 évét bemutató website-hoz egy név- és címmutatót – 2000 program és erősen szűrve 2600 fellépő és szerző neve van benne eddig.)
Szűkös, furcsa időket éltünk a fesztivál kezdetén: gyakran azért dolgoztam itthon a lakásunkban, mert a Szabad Téren nem volt helyem; a lakásunk volt a fesztiváliroda, természetes volt, hogy Körmendy ide hozza fel Melis Lászlót, hogy megbeszéljük az operáját, aminek Jeles András lenne a rendezője, azután két hét múlva itt ült nálam Jeles és Melis. Sok embernek egyszerűbb volt „világnézetileg” is hozzám eljönni, mint az irodába. Figyelem, ez nem a nyolcvanas évek undergroundja, hanem 93-94, és a Főváros hivatalos fesztiválja!
1996-ban létrejött a Budapesti Fesztiválközpont Kht. Zimányi Zsófia vezetésével, amely a főváros kulturális fesztiváljaiért – 1997-óta megbízással a Tavaszi Fesztiválért is – felel, és azóta az Őszi Fesztivált én jegyzem. Az arculat ettől kezdve tisztábbá, egyértelműbbé vált, rengeteg dolog ekkorra forrt ki igazán, és sikerült néhány testidegen elemet lekoptatni.
1994 és 1998 között kezdtünk el komolyabban pályázni a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA), és a támogatottak alsóközép mezőnyében foglatunk helyet. Akkor hozták létre az NKA-nál a nagy-fesztivál alapot, azoknak a rendszeresen működő, több művészeti ágban gondolkodó, a hazai átlaghoz képest nagyobb méretű, második vonalbeli fesztiváloknak, amelyeknek muszáj hosszabb távra tervezni. Ez az alap, illetve a roncsa, ami megmaradt, éppen tavaly szűnt meg. Működése első évében 10 milliót kaptunk, ami az akkori 35 milliónkhoz képest komoly pénz volt. A következő években elkezdődött az alap népfrontos felosztása: ha például egy vidéki bábfesztivál kiakasztotta a bábokat a falra, majd kiment az utcára az előadásaival, már legalább három műfajúvá vált, és megfelelt az összművészeti kritériumnak. 1998-tól az NKA-tól fokozatosan csökkenő mértékű támogatást kapunk. A minisztériumtól egy fillért se, ők hivatalosan nem vették tudomásul a főváros fesztiválját, eltekintve attól, hogy az utolsó kettőt Budapest SZDSZ-es főpolgármestere és a Fideszes kultuszminiszter együtt nyitották meg.
– Milyen összeggel vesz részt a fesztiválban az önkormányzat?
– Papíron 25 milliót látunk előre. Egy kezdő közgazdász is ki tudja számítani, hogy ez reálértékben hány százaléka az 1992-es 15 milliónak, amit egy kísérleti évre kaptunk. Évente az utolsó pillanatban derül ki, hogy 10-12 milliót kapunk még a fővárosi nagyrendezvény-keretből, de biztosra nem ígérik egészen június elejéig. Addig se programot, se költségvetést nem tudunk készíteni. Idén relatíve jó helyzetben vagyunk, mert 54 milliónk lett, aminek a 90 %-át fél éve látom. Általában 100-120 eseményünk van, ezek közül jó évben igazán fontos 2-3, észrevehető méretű 10-15, a többi érdekes, furcsa, színes dolog, amely megadja a fesztivál testét és stílusát. Utóbbiak aprópénzből jönnek létre, a mi részvételünk pedig néha még aprópénznek sem mondható. Ha ezek számát csökkenteném, az így felszabaduló pénzekből nem tudok egy észrevehető, nagy projektet létrehozni, meghívni: csak az űr maradna utánuk. Végül is, ha valaki kezébe veszi a programfüzetet, akkor kiderül, hogy ez a fesztivál nem abból a 35-38 millió forintból meg a különféle pályázatokon még összeszedett 4-5-ből működik. Durva becslésem szerint a teljes költség olyan 200 millió forint körül lehet. Ez nagyon szépen hangzik, ugye? Csakhogy! Voltak olyan évek, amikor néhány külföldi kulturális intézet (a franciák, a Goethe, az angolok, a lengyelek) együtt több pénzt tettek bele a fesztiválba, mint a fenntartó. Mindeközben tűnnek el a külső források, a Soros Alapítvány jelenléte radikálisan csökken a szférában, a külföldi pénzek „továbbmennek” keletebbre, ahol egyébként valóban nagyobb szükség van rájuk. Ez a pénzügyi háttér ma már a tisztességes létezésre NEM elég. Feléltük az anyagi és erkölcsi hitelünket, a fesztivál 3-4 éve egyhelyben topog, és önmagát ismétli. Minden évben akad még egy-két érdekes esemény, de ezeknek a létrejötte legkevésbé rajtunk múlik.
– Hol van a helyetek napjaink kulturális fesztiváljai között?
– Van itt egy nagyon fontos dolog, amit nehezen tudok megfogalmazni: vannak itthon nagy, a kultúrturizmus és a kultúrpolitika indította fesztiválok, amelyeket közpénzből, intézményrendszeri keretek között hoztak létre, és van néhány komolyabb, független fesztivál, amely úgy lett, hogy volt valaki egy rögeszmével, amit a maga módján meg akart valósítani. Hogy csak azokról beszéljek, amiket jól ismerek: egészen másmilyen Márta István kapolcsi fesztiválja, mint Hartyándi Jenő Mediawave-je vagy Budapesten Horváth György Titanicja. Ezek alapvetően arról szólnak, hogy Hartyándinak, Mártának vagy Horváthnak van egy fesztiválja, amit ők és a köréjük szerveződött emberek olyanná tesznek, amilyenné akarnak, mert a fesztivál az övék. Mert bár jogilag esetleg intézményesültek, és azért a fesztivál is egy élő organizmus a maga önmozgásával, a rendezvény mégis egy-egy csapat ügye maradt, amelyhez megpróbálnak pénzt szerezni. Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy eltűnésük is csak ezeknek a szűk csoportoknak lenne veszteség. Ezekkel szemben az Őszi Fesztivált politikai akarat hozta létre, és nem valakié, nem mondjuk Máté Péter fesztiválja, hanem a fővárosé! Abban a nagyon rosszul finanszírozott, bizonytalan létű, független közegben próbál érvényesülni, amelynek legfőbb jellemzője, hogy pályázati pénzekből máról-holnapra él. Mi vagyunk az az intézményi fesztivál, amely közpénzből – bagóból, de stabil bagóból – ennek a még nálánál is csóróbb, de nagyon izgalmas társaságnak a hivatalos fesztiválja, ha nem is csak az övéké. Engem a kipróbálatlan dolgok érdekelnek, azok az emberek, akik keresnek, alakulnak, még nem intézményesültek. Végül is, ha ez ideológia, vállalom. És az Őszi Fesztivál igazgatójaként szerintem erre van mandátumom.
– Hol tart most az az alternatív művészeti világ, amelyből az Őszi Fesztivál merít?
– A struktúra, amelyben a fesztivál tíz évvel ezelőtt létrejött, szerencsére hatalmasat változott. Létrejött egy sokkal nyitottabb, színesebb világ, amelyben a Budapesti Őszi Fesztiválnak meg kell találnia új pozícióját. A Trafóban majdnem havonta vannak kisebb fesztiválok, az Artus Stúdiónak és a Fonónak is megvannak a maga fesztiváljai, a filmnek ott az egy évvel utánunk indult Titanic, és a nem fesztiválszerű kortárs programok is szaporodnak. Az utóbbi időben nyílt néhány magánkézben lévő, színvonalas kiállítóhely is. Él még a Korunk Zenéje és a Szkéné Mozgásszínházi Fesztiválja. És ott az egy évvel utánunk indult Diákból lett Pepsi Sziget. Miközben mindannyian tudjuk, hogy az oda kivitt kortárs táncprodukciók technikailag nem tudnak azon a szinten megvalósulni, ahogyan elkészültek, de több ezer olyan ember nézi őket, aki nem megy el a Trafóba, a MU Színházba – valójában a szigetesek juttatják el egy új közönséghez. Lehet, hogy az ottani nézők jó része legközelebb megint csak a következő Szigeten néz ilyet, de legalább találkoznak a műfajjal.
Ma már a városban a jelenlegi lehetőségekhez képest elég sokszínű művészeti fesztiválélet zajlik. Hogy ez miből működik, rejtély: a források nagyon szűkösek.
– A legutóbbi Őszi Fesztivál sajtótájékoztatóján levetítettetek egy filmmontázst a programban szereplő produkciókról. Egy kedves barátom ült mellettem, maga is művészeti szakember, már nem a kezdők közül, és csak annyit súgott a fülembe: „Ez csupa néni, meg bácsi, hol vannak a fiatalok?” Nem csak az Őszi Fesztivál problémája, hogy túlsúlyban vannak az évtizedek óta jelenlévők, a reneszánszukat élő nagy visszatérők…
– Néha úgy érzem, hogy bizonyos értelemben vákuumban dolgozunk. Nem tudom, hogy velem van-e baj, vagy a jelenlegi kortárs művészettel. Ezt a színházzal tudom legjobban illusztrálni. A 70-80-as években pontosan tudtuk, hogy kik az izgalmas, axiomatikus személyiségek. A földrajzilag Brooktól Ljubimovig terjedő skálán ott volt Strehler, Stein, Grotowski, Kantor – akkor egytől-egyig jelen időben. Munkáik akkor születtek, egy akkori közegnek, akkor érvényes válaszokat adva akkori kérdésekre. Ma, ha hivatkozási pontot keresünk, ugyanezekhez a nevekhez nyúlunk, csakhogy ők már a múlt, akkor is, ha közeli. Ma inkább trendeket érzek, divathullámokat, jó marketinget. Miközben sokan akarnak és tudnak érdekes, újszerű dolgokat csinálni, valójában nem érzem olyan biztonsággal a hiteles, fix pontokat, mint huszonéves koromban, amikor  „megfertőződtem”. Tudom én, hogy abban az időben nálunk „ezek az ügyek társadalmi-közéleti funkcióval bírtak”, és ez a szerepük szerencsére megszűnt azóta. Azt is tudom, hogy (ugyancsak szerencsére) az intézményrendszeren kívül is elmúlt a parízeres-szendvicsért-játszunk korszak, ezek a dolgok azóta sokkal több pénzbe kerülnek, és azt is tudom, hogy ötven évesen másképp reagálok az új impulzusokra. De azt is látom, hogy megjelent egy csomó ember, aki azt hiszi, hogy abból a korszakból annyi mégis átmenthető, hogy a művészetből meg lehet élni (bár ez akkor is csak korlátozottan volt igaz), tekintet nélkül arra, hogy a produkciója tényleg üt-e. Ez nem jelenti azt, hogy részben nincs igazuk, és még kevésbé azt, hogy a független szféra támogatása akár köszönőviszonyban lenne egy kielégítő színvonallal.
– Az általad vázolt problémák mellett az is komoly gondot okoz, hogy az a mezőny, melynek alkotásaiból a fesztivál válogat, állandó megmutatkozási nehézségekkel küzd. A kísérletező társulatok alig tudnak fellépni…
– Miért, közönség van?
– Ez azért egy másik kérdés…
– Nem, ez ugyanaz a kérdés: a közeg, amiben létezünk. Budapest tradíciószerető, konzervatív város. Ha itt sikeres kívánsz lenni, jól bevált klasszikusokkal kell operálnod. Gazdagabb, több pénzzel, szabadidővel rendelkező társadalmakban illik ismerni az újdonságokat is, létezik egy mérhető közönségréteg, amelyik ezeknek rendszeres fogyasztója. Nálunk ez a réteg még jóval kisebb és pénztelenebb.
Igen, kevés a bemutatkozási lehetőség, és a próbahelyzet még rosszabb. Röviden: a függetlenek infrastruktúrája katasztrofális. Ehhez már csak a hab a tortán a szituáció-érzékeny pénzügyi kormányzatok olyan finom ötlete, mint az utófinanszírozás: ez nyilvánvalóan először azokat nyírja ki, akik csak szellemi tőkével rendelkeznek, forgótőke nélkül. Elég, ha arra gondolunk, hogy a magyar független színház külföldön is elismert csapata, a Krétakör miből él: csoda, hogy még léteznek. Nagyon nagy hiányt okozna, ha nem tudnának tovább működni, ehhez képest alig tudnak hozzájutni közpénzekhez, a külföldi fesztiválok támogatásából, honoráriumaiból tartják magukat úgy-ahogy a víz fölött – részben erre ment rá „öt perccel ezelőtt” a Mozgó Ház.
A kultúrára fordítható támogatás rendszere nagyon szigorúan szabályozott, a piac fel van osztva. Aki ehhez újraosztó szándékkal közeledne, rövidtávon iszonyatos botrányokra számíthat, tudniillik a sztároknak nagyon nagy a píár-értéke. Ha az ő hűbérbirtokaikhoz hozzányúlnak, nagyon agresszívan fognak reagálni. Aki a jó és rossz, beérett vagy éppen már kiöregedett szent tehenek pénzforrásaihoz, működési területéhez hozzáér, a poklot szabadítja magára, erre normális politikus nem vállalkozik, mert fél, hogy megégeti a kezét. Ráadásul nálunk még hiányzik az a sokcsatornás támogatási rendszer is, magán- és közalapítványok olyan hatékonyan működő hálózata, ami ezt ellensúlyozhatná.
– Játsszunk el a gondolattal: mit csinálnátok másképpen?
– Nyitnunk kell a szélesebb nyilvánosság felé úgy, hogy a színvonalból nem engedünk. Olyan típusú programokra gondolok, mint Ligeti Grand Macabre-ja, a tavalyi, a Szigettel közös Peter Maxwell Davies produkció vagy a Brassói pályaudvar című előadás nagyobb méretekben. Vagy az idei Király Tamás show és az Erzsébet téri Gödör-bulik. És kellene évente egy-két Nagy Esemény. Hogy most ne külföldi fesztiválokkal példálózzak, nagyon örülök, hogy az idei Tavaszi Fesztiválon itt volt a Holland Táncszínház és Nagy Józsefék Franciaországból, mert ha addig várnak, amíg mi a jelenlegi feltételek mellett összeszedjük rájuk a pénzt, akkor tolókocsiban érkeznek. Pedig ha tényleg különböző arca van a Tavaszi és Őszi Fesztiválnak Budapesten, akkor ilyen típusú produkciókat nagyobb számban ősszel kellene bemutatni.
Feltétlenül kellenének a saját vagy részben saját produkciók, és felhasználva a már létező személyes kapcsolatokat is partnerként kellene megjelenni az európai fesztiválpiacon, be kellene szállni nemzetközi projectekbe, hogy ne csak „a szavatossági idő lejárta előtt” vagy baráti jóindulatból, magyar ükapák iránti nosztalgiából kapjunk meg fontos produkciókat, és így lehetne jogot szerezni arra, hogy ebben a hálózatban magyar projecteket is elindítsunk. A jelenlegi, szűkebb közönségnek szóló, „lila” fesztivált reprezentatívabb eseményekkel kell feldúsítani, színesebb, változatosabb, nemzetközileg rangosabb kontextusban bemutatva a hazai kortársakat.
Vannak magammal kapcsolatos kételyeim is: tíz év alatt megtanultam valamit, ma már erre jár az agyam. Nem tudom pontosan, mi fog történni abban az esetben, ha egyszerre majd rendelkezésemre áll mondjuk 100 millió – időben. Fel tudom-e használni olyan effektíven, mint a felét. Ha van érdemem az Őszi Fesztiválban, akkor az, hogy ebből az aprópénzből valami észrevehető, működő rendezvényt tudtam összehozni. Még soha nem voltam gazdag fesztivál gazdag szervezője: nem tudom, az hogyan gondolkodik. És a másik bajom, hogy nagyon hiányoznak ebből a már említett szakemberhálóból a fiatalok. Lehet, hogy ezt már másnak kellene csinálni.
– Változhat a jelenlegi helyzet? Belátható időn belül lehet számítani a fesztivál biztonságosabb állami finanszírozására? Esetleg arra, hogy magánszponzorok is megjelennek a területen?
– Ez nagyon hosszú menet, amihez határozott és távlatokban gondolkodó politikai akaratra van szükség. A magántőke is akkor fog igazán megmozdulni, ha úgy érzi, hogy valamilyen országos vagy önkormányzati fősodorba illeszkedik. Hosszabb távon pedig akkor, ha lesz egy olyan civil társadalom, amelyik igényli, hogy a nagyvállalkozó efféle gesztusokkal fejezze ki társadalmi felelősségérzetét. Meg akkor, ha a nagyvállalkozói réteg is felnő ehhez. És persze kellene egy kevésbé konfrontatív politikai közeg, ahol nem csak egy választási ciklus alatt elkészülő piramisokat érdemes tervezni.

08. 08. 5. | Nyomtatás |