Ki hogyan él a szabadsággal?

Fodor Tamás (1942) – múltja és jelene okán is – kétségtelenül az egyik legjelentősebb független színházcsináló. Alapító tagja volt az Universitas együttesnek, 1970-től a legendás Stúdió „K”-t vezette. 1986-ban azonban a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, amelynek főrendezője is volt. 1990-94 között országgyűlési képviselőként, a kulturális bizottság alelnökeként is dolgozott. 1994-ben – miután otthagyta Szolnokot – újjáalakította a Stúdió „K”-t, amelynek azóta is vezetője.

 

Önkéntes kényszerek

– Utólag nem bántad meg, hogy 94-ben otthagytad Szolnokot? Nem kerültél ezzel a falakon kívülre?
– Teljesen a falakon kívülre kerültem. De nem vagyok benne biztos, hogy nekem a falakon belül kell lennem.
– Miért nem?
– Mert változatlanul azt gondolom, hogy a struktúrán kívül másképp lehet dolgozni. Csak szabadon formálódó közösségekben lehet alkotó emberek hihetetlenül intim, személyes viszonyát megteremteni, ami szerintem nélkülözhetetlen a színházhoz. Az a hülye, elmaradott fickó vagyok, aki még mindig ebben hisz. Enélkül a csoportos alkotás nélkül én nem tudok a színházban létezni. Ez terelt vissza a Stúdió „K” irányába. Annak az érzelmi és indulati kötődésnek a vágya, ami embereket szabadon hoz össze, hogy önként nagyobb kényszert vállaljanak, mint ha „bérmunkában” dolgoznának.
– Miféle kényszert?
– Itt a teljes személyiségüket kell mozgósítaniuk, s nem csak a szaktudásukat. A struktúrán kívüli társulatokban ugyanis másfajta motívumok mozgatják az embereket, mint a hivatásos színházakban. Itt nemcsak a megmutatás kényszere működik. (Persze anélkül, hogy valakibe ne szorulna egy csöpp exhibicionizmus, nem is lehet színházat csinálni.) De a struktúrán kívüli alakulatok felé annak a terhe is űzi az embereket – erre utalnak a tapasztalataim –, hogy a hétköznapi életben nem tudják magukat megmutatni. Itt azonban olyan fajta kötődésekre, baráti hálóra találnak, amely segítségével azokat a nyomasztó gondokat, fájdalmakat, esetleg örömöket is ki tudják magukból adni, amelyek feszítik őket. Persze ez nem jelenti azt, hogy az itt együtt dolgozók feltétlenül szeretik is egymást. Lehetnek nagyon erős ellentétek is a társulaton belül, de ezeket a feszültségeket szublimálni tudjuk a munkában.
– Mindez nyilván másfajta színészetet eredményez. 
– A Stúdió „K”-ban olyan színészek dolgoznak, akik közül többen képtelenek lennének a kőszínházakban megmutatkozni, de nálunk nagyon izgalmasnak hatnak. Hadd mondjam ki az egyikük nevét: Szabó Domokos. Rá Hajdu Szabolcs egy egész filmet épít, mert csak őbelőle tud építkezni. Az ő számára Szabó Domokos médium. Egy olyan médium, akinek révén önmaga személyiségét, a saját gondjait tudja berobbantani a világba. Miközben Hajdu Szabolcs maga is színész, és más filmekben ő is nagyon izgalmasan játszik. Mégis a saját filmjében az igazi Hajdu Szabolcsot Szabó Domokos tudja a számunkra előhívni. Ez roppant érdekes dolog. Én azért szeretem Szabó Domokost – minden hibájával és professzionalizmusának minden korlátjával együtt –, mert munkál benne valamilyen erő. Én ezt az erőt keresem az emberekben.
– Gondolom, ez egy sajátos munkamódszert is teremt.
– Abból az axiómából indulok ki, hogy nem kell senkinek sem von Haus aus hozni azt a képességet, hogy a bennük rejlő erő meg is tudjon nyilvánulni. A munka során természetesen fejleszteni kell ennek a képességét. De ez nem azt jelenti, hogy mostantól a színész mindenre képes lesz, bármit el tud játszani. Inkább arra lesz képes, hogy a saját személyiségének rejtett összetevőit érvényre tudja jutatni, világra tudja hozni. Az én színészeim ezt „tudják”. Ennek viszont alapfeltétele az egymás iránti érdeklődés. Pontosan Szabó Domokos az, aki azt kérdezi mindig: hogy tudnék én együtt játszani valakivel, akivel nincs közünk egymáshoz. Tehát a színházon kívül keresi a másikkal a kapcsolatot, a büfében, a magánéletben. De ennek az az eredménye, hogy egy felfokozott szituációban, amilyen egy próbafolyamat vagy egy előadás, a színészek valóságosan tudnak egymáshoz kapcsolódni. Mindenki megőrzi ugyan az autonómiáját, a belső titkait, de ugyanakkor rálátást is enged arra, ablakot nyit a másik felé. De efféle emberi viszonyok csak egy kínnal-keservvel létrehozott társulatban tudnak kialakulni. És ilyen társulatok ma már nincsenek.
– Már az alternatív területen sem?
– Sehol. Attól félek, hogy már nálunk sincsenek. Legfeljebb ideig-óráig jönnek létre ilyen társulatok. Utoljára Vasziljev beszélt négy évvel ezelőtt erről, amikor Szolnokon voltunk, és egy véletlen társulat jött össze. Nagyon különböző emberek.
– Ez az Osztrovszkij-előadás volt, az Ártatlan bűnösök.
– Vasziljev azt gondolta, hogy egy rövid időre sikerült megteremteni az emberek közösségét, miközben elég két névre utalnom, hogy ez lehetetlennek tűnjön: Eperjes Károly meg én egy csapatban voltunk. Normális körülmények között ez képtelenség. De akkor ideig-óráig mégis létre tudott jönni ez a közösség, mert egy olyan ember köré szerveződött, akinek mágikus ereje volt. Ilyenkor mindenki feladja a személyisége egy részét, mert egy karizmatikus ember vonzerejébe, mágikus erőterébe kerül. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a színháznak ez az útja, amikor egy-egy nagy személyiség köré csoportosulnak a színészek, nem tartható fenn sokáig. Ugyanis előbb-utóbb mindenképpen eszközökké degradálódnak a színészek, pedig jobb lenne, ha önmagukból hoznának valamit – piknik alapon – az alkotásba. Mostanában én ezt a pikniket kísérlem meg megteremteni. De ez is egyre nehezebb. Nem azért, mert olyan mágneses erőtérrel rendelkezem, hogy mindent kioltok a közelemen. Egyáltalán nincs így. Egyre bizonytalanabb vagyok csomó dologban, és egyre jobban számítok minden fajta sugalmazásra, ötletre… Természetesen egy jó ötlet hatására rögtön száz másikkal válaszolok. Ilyenkor persze előbújik belőlem a diktátor. Mert ha kapok egy jó impulzust, akkor elkezdem ontani az ötleteket, és rátelepszem a kapott impulzusra, holott inkább az eredeti ötlet kibontását kellene segítenem.
– Miért zavar ez?
– Mert a színház közösségi alkotás. Nem olyan, mint egy lírai költemény, ahol csak a saját magam görcseiről, örömeiről beszélek. Nekem itt egyfolytában empatizálnom kell mindenkivel, hiszen csoportmunkát hozok létre. Van, aki azért van a csoportban, mert emberileg szükséges ahhoz, hogy közeget teremtsen az alkotó létezéshez. Önmaga nem alkotó, de szükséges a jelenléte. Természetesen lehet válogatott csapatokat is csinálni. Például a Katona alakulásakor ilyen válogatott csapatot hozott létre a két kitűnő Gábor. De ez hamar felbomlott, mert az alkotás hierarchiájában – ami letagadhatatlanul létezik – mindenkinek meg kell találnia a maga szerepét. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kis társulatban, mint a Stúdió „K”, erre nem kell tekintettel lenni, hogy itt meg lehet teremteni azt, hogy mindenki barát és alkotótárs legyen. És én remélem, hogy ez néha sikerült is.
– A szavaidból az derül ki, hogy azért dolgozol a falakon kívül, mert itt még látsz némi reményt a közösségi színházcsinálásra.
– De csak azért, mert teljesen bizonytalan a helyzetünk. Tehát nem tehetek az ellen az ember ellen semmit, akit egyébként is csak az elszámolások törvényessége miatt köt szerződés hozzám. Egyébként csak barátság vagy tisztelet kapcsol egybe minket. Csak a célnak a közössége köt össze. Bármelyik pillanatban úgy határozhat, hogy itthagy engem. És ez meg is történt már többször is. És azt gondolom, hogy én is bármelyik pillanatban itt hagyhatom ezt az egészet – miközben már egyre kevésbé hagyhatom itt, mert túl sokat vállaltam magamra a működtetéséből. Egyszerűen nem tudom megfizetni a munkatársaimat, hogy a színpadon kívül is dolgozzanak, ezért lassan már én vagyok az egyetlen, aki nemcsak játszik, hanem a takarítástól a szervezésig mindent csinál. És ez egyre nehezebb számomra. Ezért is vagyok egyre bizonytalanabb. Mert egyre fáradtabb vagyok. És beléptem egy olyan életkorba, amikor már abba kéne hagyni az egészet.
– De nem hagyod abba.
– A tehetetlenségtől nem tudom abbahagyni, mert minden tervem keresztterv, átlapolja az évet. Nem tudom azt mondani, hogy ennek az évnek a végén befejezem, mert a következő szponzornak vagy támogatónak már évadtervet ígértem. A fővárosnak színházi szezonra, a minisztériumnak pedig naptári évre kell terveket benyújtanom. Tehát sehol nem tudom elharapni ezt a folyamatot, és kénytelen vagyok sodródni a naptárral. Azért veszedelmes ez helyzetet, mert az én kötelezettségvállalásom és felelősségem még nehezebb terhet ró rám, mint ha egy önkormányzatnak lennék felelős, amelyik kinevezett engem. Engem nem nevezett ki senki. De a felelősségem két irányú. Egyrészt azok felé, akiktől a pénzt kapom, akármilyen kevés pénz is ez. Nemcsak a pénz miatt, hanem azért is, mert ígéretet tettem, és ez – mert egy kicsit úriembernek érzem magam – jobban megköt. Másrészt azoknak az embereknek is felelősséggel tartozom, akiknek azt mondtam, hogy nem vállalhatnak semmi egyéb feladatot, teljes erejükkel itt kell dolgozniuk. Persze azért vállalnak mást is, mert nem tudom megfizetni őket, hogy ne vállaljanak. De én mégis a szívüket kérem, a lelküket kérem. És ez kegyetlenebb kötelék, mint a szerződés. Egy szerződést sokkal könnyebb felrúgni, mint a barátságos szerződéseket, az ígéreteket. Ezért rosszabb helyzetben vagyok, mint egy önkormányzati színház: töredékösszegért nagyobb kötelezettségeket veszek magamra. 
– Nem érzed magadat emiatt egy kicsit baleknak?
– De. Ezért minden este felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e ezt csinálni? De nem azt, hogy érdemes volt-e otthagyni Szolnokot, mert akkor az folytathatatlan volt. Nekem át kellett lépnem valahová máshová. Szolnokon másfajta felelősségem volt, ami nagyon gyakorlati kötelezettségeket rótt rám. Egyrészt a társulatnak munkát kellett adni, másrészt a szolnoki közönséget is ki kellett elégíteni. Ne felejtsük el, hogy szolnoki működésem második része a politikusi szerepvállalásommal párhuzamos zajlott. Vagyis nem tehettem meg – ez volt a harmadik kötődésem –, hogy a saját választókerületemben rossz színházat csináljak. De még csak azt sem, hogy különleges kísérleti vagy avantgarde törekvéseket szolgáljak, és ne figyeljek oda egy többszázezres lakosság igényeire, akik a választópolgáraim is voltak. Ez harapófogó helyzet volt. Nem véletlen, hogy egyszerre hagytam ott a szolnoki színházat és a szolnoki képviselőséget – és magát a képviselőséget is. És fellégeztem ettől. Mert úgy gondoltam, hogy amit tehettem, megtettem (talán egy kicsit kevesebbet, mint lehetett volna), de többet már nem tudok csinálni. És ha ez így van, akkor ott kell hagyni egyszerre mind a kettőt.  Ez egy olyan periódus vége volt, ahol már el lehetett vágni a folyamatot. Se korábban nem lehetett elszakítani, se később.
– Miért hagytad ott a politikusi pályát?
– A politikai életben alapfeltétel, hogy semmi más ne érdekelje az embert, csak a politikai karrier. Muszáj, hogy így legyen. Ezért tartják a politikust. Ez egy idő után veszélyes függőséget okoz. Ahogy a színésznél is, színházfüggőséget. Őt is azért tartják, hogy a színház legyen az élete. Ha létezik számára valamiféle menekülési út, akkor már nem jó színész. Akkor már nem az életével játszik. És mivel egyszerre két életem nincs, következésképp ha az életemmel játszom, akkor én azt színházban teszem. A kettőt együtt nem lehet bírni.
– Az volt az érzésem, amikor politikusként láttalak téged működni, hogy azért élvezted ezt a feszültséggel, ha úgy tetszik drámaisággal teli játszmasorozatot.
– Nagyon élveztem. Amit csinálok, azt azért igyekszem élvezni. Mert borzasztó lenne, ha nem így lenne. Igen, ez egy nagyon fontos darab volt, egy nagyon fontos előadás, ahol mindig újabb és újabb próbák és újabb és újabb premierek következtek. Pontosan ugyanúgy izgultam, mint minden fellépés előtt, és pontosan ugyanazzal a szenvedéllyel vetettem bele magam mondjuk a kulturális bizottsági médiaháborúba, mint egy színházi próbafolyamatba. De amikor láttam az eredményt, láttam, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, éreztem, hogy tovább ezt én nem tudom csinálni. Már 93-ban, sőt már 92-ben biztos voltam, hogy nem folytatom.
– Azt veszem észre, hogy újabban megint politizálnak az előadásaid.
– Nem politizálnak az előadásaim, inkább a politika bánik velem úgy, hogy nekem erre valamilyen módon válaszolnom kell. Most valóban egy politikus előadást szeretnék létrehozni, mert a politikai fanatizmus, az emberekre nehezedő pszichikai terror dühöt vált ki belőlem. Meg akarom nézni, hogy mi a gyökere annak, hogy a szimbólumok ennyire eluralkodhatnak felettünk. Ezért egy olyan műhöz fordultam, egy Danilo Kiss-regényhez, amely alkalmat teremt ezeknek a kérdéseknek a körüljárására. Forgách Andrással együtt dolgozunk – lassan, nagy viták közepette.

Ébren álmodni

– Visszatérve a szolnoki éveidre, az a harapófogó-helyzet, amelybe – a közönségre tekintettel – belekerültél, nem távolított el attól a színházi eszménytől, amit szerettél volna képviselni?
– Nem tudom, hogy távolabb vitt-e tőle, de úgy gondoltam, hogy a gondolkodásomat átformálta. Felelősség nélkül nem tudtam volna olyan színházat csinálni, ami nem empatizál a közönség nagy részével. Például azzal az orvossal, akivel az odakerülésemkor beszélgettem, és aki elkezdett történeteket mesélni arról, hogy a Paál Isti színházában mi volt számára felháborító. És hirtelen én, aki Paál Istit nagyon-nagyon régen ismertem és szerettem, elkezdtem az ő szemével nézni Paál Isti színházát. És az ő szemével tényleg szörnyű volt, hogy milyen vételkényszer elé állította azt a szegény szolnoki fogyasztót. Azokat is, akik nem voltak műveletlenek, elmaradottak, csak egy másfajta világhoz szoktak. Ekkor gondoltam azt, hogy én úgy szeretnék igazat mondani, érdekeset csinálni, hogy ez mások számára is elérhető legyen.
– Ez nem szab túlzott gátat a művészi kifejezés lehetőségeinek?
– De. Ezért nem is vagyok a színházművészet élvonalában. Ezt én pontosan tudom. Nagyon nagy szabadság és szemtelenség kellene ahhoz – és zárójelben hozzáteszem, hogy nagyobb tehetség és őrület is –, hogy az első vonalban legyek. Tudom, hogy nem vagyok az első vonalban… Bizonyos dolgaimban ugyan van már őrület, de valahogy mindig győz bennem valamifajta józanság. És sok lépéssel közeledtem már egy szemtelen ember képmása felé, de valami tisztelet mégis mindig visszatart. Tisztelet a közönség nagy része iránt. Talán nem kéne annyit köztük lenni, jegyet szednem, a szünetben beszélgetni… Egy igazi művész – ahogy egy igazi művész képe az emberekben él – az fütyül a közönségre. Az szabad és szemtelen. Én meg nem igazán tudok ilyen lenni, miközben állandóan ezt szeretném elérni. Tehát van egyfajta skizofrénia a létezésemben, de ezt a skizofréniát igazából szeretem, mert mégiscsak képessé tesz arra, hogy a színházrendezők között a középmezőny tetején legyek.
– Elégedetlen vagy magaddal?
– Mindig elérkezem egy pontig, ahonnan nem tudok továbblépni. Amikor belekezdek egy-egy előadásba, akkor hihetetlenül jó elgondolásaim vannak. A próbafolyamat egy szakaszában azonban visszazuhanok valami nagy-nagy bizonytalanságba, de közben a velem együtt dolgozó színészektől rengeteg impulzust kapok, mert sikerült őket begyújtanom, mint egy motort. És mivel jönnek felőlük az impulzusok, ettől én is felpörgök, és jól érezem magam a próbaperiódus nagyobb részében. Aztán megint jön egy időszak, amikor végre egyben látom azt, amit csináltunk, és úgy érzem, hogy én nem ezt akartam. Hogy kénytelen voltam hamarabb összeállítani az anyagot, mint ahogy megérett volna. De aztán az összpróbák kései szakaszában, majdhogynem a főpróbán megint felvillan a lehetősége valami nagyon jó dolognak. Mégiscsak azt érzem, hogy ott vagyunk, ahová indultunk, hirtelen összeállt és megérett az emberekben, amit kértem tőlük, a sajátjuk lesz az, amin együtt dolgoztunk. És jön az előadás, és megint visszahullunk a semmibe. Gyűlölöm azt, amit létrehoztam, és azt mondom, hogy soha többet nem bírom megnézni. Ezért arra kényszerítem magam, hogy vagy nézőtéri ügyeletben legyek, vagy szerepeljek a darabban. De a legszívesebben mindig beszólnék, hogy álljunk meg, nem erről volt szó, nem ezt akartam. A színészek meg biztos csodálkozva néznének rám, mert nem értenék, hogy miért nem erről volt szó. Én meg arra gondolok, hogy biztos valahol a legelején rontottam el az egészet. Tehát kudarcról kudarcra haladok előre, és mindig elhatározom, hogy a következőnél már tudni fogom, hogy mit kell csinálni…
– Nem tudom eldönteni, hogy önkritikus vagy önironikus vagy-e.
– Most nagyon önkritikus vagyok, mert egyre rosszabbul élem meg mindezt. Fogy ugyanis az időm. Már tudom, hogy a tévedéseimnek időbeli határa van. És fáradok is. Egyszerűen nem bírok már annyit dolgozni.
– Visszaértünk a kezdeti kérdéshez: nem lenne kényelmesebb egy kőszínházban dolgozni?
– Olyan körülmények között én már nem tudnék dolgozni. Ott egy meghatározott próbaidőszak alatt a megadott napra produkálnom kell valamit, mert azok az emberek, akikkel együtt dolgozunk, rögtön a bemutató után mennek át egy másik rendezőhöz.
– A Stúdió „K” sem csak egy-egy produkciót tart műsoron, itt is repertoárszínház működik.
– De a repertoárszínház itt azt jelenti, hogy évente 3-4 előadást hozunk létre, amelyek másfajta viszonyban vannak egymással, mint a kőszínházi bemutatók, hiszen például Szőke Szabolcs évi egy produkciója teljesen más képességeket követel a színészektől (és másként is dolgoznak, mást is élveznek benne), mintha „prózai” bemutatót tartunk. Hajdu Szabolcs csak egyszer volt itt, más rendező nem nagyon dolgozik nálunk (ez persze egy kicsit fáraszt is engem). Én meg legalább kétféle anyagon dolgozom egyszerre: egy felnőtteknek és egy gyereknek szólón. Ahol bátortalan, mondhatnám gyáva vagyok, az a felnőtt előadás. De gyerekelőadásokban meg merem csinálni a humor és a líra furcsa keverékét, az érzelmek és a szürreális képek különös elegyét. És látom, hogy a színészek is ezt szeretik a legjobban. Nyilván önző módon, mert valószínűleg magunknak csináljuk ezt a gyerekszínházat, mint minden igazi játékot. Mert ez még egy igazi játék.
– És ezt miért nem sikerül elérni a felnőtt előadásokban?
– Valószínűleg a szöveg miatt. A szöveg az intellektuális gondolkodás egy adott szintjén születik meg, még egy olyan szöveg is – mint mondjuk Garaczié –, amelyik játszik a nyelvvel. Azok is az intellektust szólítják meg, legalább azon a szinten, hogy az irónia vagy a parafrázis felismerésére ösztönöznek. És ahogy a fogalmi gondolkodás – még ha kifordítva, humorosan is – megjelenik egy műben, abban a pillanatban sokkal igényesebb munkára kényszerülnek az alkotók. Ott nem lehet akkora teret engedni a fantáziának. Például nem lehet a nyelv törvényeinek ellentmondani. Ott már kénytelen vagyok korrigálni a képzelet szárnyalását, méghozzá azért, mert ez a nyelvi tudás közös, nemzeti tudás – ha szabad ezt a szót ideológiai pátosz nélkül használnom. A nyelvet nem lehet akárhogyan használni, tehát ebben kénytelen vagyok a törvények megtartásával a speciálisabb hangzásokat, beszédszerkezeteket megkeresni. És ez időigényes feladat. Egy szemtelenebb és szabadabb ember jobban engedi tönkretenni a nyelvnek vagy mondjuk a fogalmi gondolkodásnak a szerkezetét, mint én. Ő az intellektust jobban meg tudja támadni, mint én, aki tisztelettel vagyok a struktúrák iránt. Számomra élvezet a nyelvvel foglalkozni, nem nyűg. Izgalmas megkeresni a hangzások, beszédszerkezetek legspeciálisabb, de még a törvényeken belüli formáját, s ezeket beemelni az előadásba. Mivel speciális is akarok lenni, nem engedem, hogy például kijelentő mondat hangozzon el a darabjaimban. Ordítok, ha valaki rádióbemondói hangon merészel megszólalni. A kiejtett mondatoknak (vagy előugró gesztusoknak, mozdulatoknak) valóságos szenvedélyekkel kell telítődniük, a hétköznapok véletlenszerűséggel megszületett alakzataikra kell hasonlítaniuk. Ehhez azonban tisztában kell lenni az egész szerkezettel és ezen belül annak a különös beszéddallamnak-ritmusnak a maga nagyon-nagyon különleges szerepével. Olyan megnyilvánulásnak kell lennie, ami megtörténhet a való életben is, de mégis annyira speciálisnak, mint ami szinte már-már az álomban történik. Ennek az „ébren álmodásnak” a megteremtése nagyon időigényes dolog. Ez nem szokott sikerülni. Vagy a valóság utánzásába hullunk vissza, vagy túlzottan is elrugaszkodunk, és érthető, feldolgozható, átélhető álom helyett pusztán az én álmom lesz. Vagy valaki más álma, mert közösen nem lehet álmodni.

Púp mindenki hátán

– Mi az oka, hogy a Stúdió „K”-hoz hasonló alakulatok nem nagyon jönnek létre?
– Szerintem vannak ilyenek. Most a legdivatosabb Schilling Árpád színháza. Ha valaki komolyan veszi a társulatot – véresen és korbáccsal –, akkor ő az. Annyira komolyan veszi, hogy azok a színészek, akik például nálam szerettek lenni, mondjuk Mucsi Zoltán, most boldogan újságolja nekem – mint volt apjának –, hogy milyen fantasztikusan erős munkát végeztek a Hazám, hazám zsámbéki előadásáig.
– Mucsi Zoltán vezető színész volt Szolnokon.
– Inkább nekem volt vezető színészem… Mucsi nem a létrejött előadás esztétikai minőségéről beszélt, hanem a végzett munkával volt elégedett, mert együtt szülték meg egy táborban azt, amit Zsámbékon láttunk. Schilling is rájött ugyanis arra, hogy társulat nélkül nem lehet dogozni.
– Ő is az alternatív színház felől érkezett, s ennek a hagyományából építkezik.
– Persze. Annak idején tanúja voltam a kezdő lépéseinek, sőt az első produkcióját, a Vérnászt nagyon szerettem. Tudtam, hogy nem jó előadás, de láttam benne az erőt.
– De Schilling dühödt indulattal veszi tudomásul, hogy milyen méltatlan helyzetben van, mért nem adnak neki egy színházat.
– Tényleg méltatlan helyzetben van, de nem jár neki.
– Neked meg ez jár, ez a kis pince.
– Nekem ez nem jár, ezt én kiharcoltam. Ez a színház, úgy ahogy van, a saját gyerekem. Ha kőszínházban dogoznék, azt csak megőrzésre kaptam volna. A Stúdió „K” egy rakoncátlan, rossz gyerek, egyáltalán nem eminens tanuló, de a sajátom.
– Akkor is, ha mezítláb vagy kénytelen iskolába járatni, mert nem tudsz neki cipőt venni?
– Akkor is. Másfajta érzelem fűz hozzá. Ezt nem négy évre kaptam, megőrzésre. A kőszínházban az önkormányzat vagy az állam, a politika, a hatalom szabja meg, hogy meddig maradhatok. Tehát ott rendesen kell viselkednem. De itt nem kell rendesen viselkednem. Itt természetesen kell viselkednem.
– Az ilyen független társulatoknak az elmúlt 12 évben nemhogy könnyebbé vált volna a helyzete, inkább nehezedett.
– Relatíve igen. Nem csak az anyagiak miatt. Nem csak azért, mert évek óta változatlanul 9 és fél milliós támogatásból kell megélnünk, miközben nemcsak a költségek emelkednek folyamatosan, hanem a munkaerő ára is, így az a méltatlanul kevés pénz, amit a munkatársaimnak (és magamnak) fizetni tudok, messze alulértékel bennünket. Ugyanakkor nehezíti a helyzetet az is, hogy az utóbbi időkben őrületes hírbőség alakult ki. Azelőtt ha Stúdió „K” bemutatott valamit, akkor az a kevés esemény között egy fontos hír volt. Ma viszont nincs olyan nap, hogy ne kezdődne vagy fejeződne be egy fesztivál, ne történne valamilyen esemény. Az emberek rájöttek, hogy nem érdemes intenzív munkát végezni, elég valamilyen látványos akcióval előrukkolni. Ezek az akciók viszont nagy közönségréteget vonzanak, ezért hálásak értük a fenntartóik, mert hatásosak és kimutathatók a statisztikákban. A pincében elbújt teremtő kis izékért nem hálásak, mert ezek nem hoznak szavazatot, nem adnak érveket a támogatók kezébe, hogy bizonygathassák, jó helyre tették az adózók forintjait. Így hát púpnak érzem már magunkat mindenkinek a hátán. Az elmúlt rendszerben büszke voltam, hogy púp voltunk a hatalom hátán, most meg már minden normális ember hátán vagyunk púp, mert feleslegesek vagyunk. Felesleges ez az egész színház. Ez nem hoz annyit, mint egy paprikáscsirke-főző verseny. Ez nem egy jókedvű beach. Itt ilyen „hülye” dolgok történnek: emberek kapcsolatainak a kutatása, bizonyos kérdések körüljárása…
– Ráadásul nagyon kevés embernek is játszotok, hisz ide egyszerre csak 60-70 ember fér be.
– Igen, de ez a kicsiség szerintem érték, ugyanis intimitást teremt. Hatvan emberrel más a találkozás minősége, levegője. Én már nagyon nehezen tudok beülni egy „normális” színházba, mert egyszerűen zavar, hogy ülnek előttem, és én pusztán csak statisztálok a nézőtéren. Tehát közönségnek vagyok nézve: nem ezerfejű cézárnak, hanem káposztafejnek. Egy kis térben viszont úgy érezem, hogy fontos az én ottlétem is. Ha egy kis térben vagyok együtt a színészekkel, akkor azt érzem, hogy a társaságukban vagyok, s nem azt, hogy a folyosóról vagy a gangról nézek be egy szobába. Ez egy paradox helyezet: bizonyos létszám alatt s fölött sem érdemes játszani. Ha csak néhány ember van jelen, az még nem színház (a színészek is úgy érzik), ha meg túl sokan vannak jelen, akkor nem tud kialakulni az, ami a színházban a legfontosabb: a személyes találkozás. Úgy tartom, hogy a színészek számának négyzetével azonos létszámú közönségnek lehet még színházat csinálni. Ha heten játszanak, akkor 49-50 embernek. Az még valamilyen módon befogható. Akkor még azt érzem, hogy együtt vagyunk, és közösen tudunk valamilyen morális kérdést, emberi problémát körüljárni, a feltáruló konfliktusok feloldási lehetőségeit keresni. Ezért van szükség az ilyen kicsi intézményekre is, mint a Stúdió „K”. Ezt egyetlen kormány sem látja, a számomra szimpatikusabb elveket vallók sem. Ezért egyre nehezebb ezeket a társulatokat fenntartani. Ha nem lenne pofátlanság, a hatalom legszívesebben megszüntetné őket.  
– Ha ennyire kilátástalan a helyzet, akkor nem jutott eszedbe, hogy a kétségtelenül meglévő színházi szaktudásodat a piacon értékesítsd?
– Nincs olyan piac, ahol ezt értékesíteni lehetne… Most legyünk őszinték: az embernek a libidója nemcsak fiziológiai, hanem érzelmi kérdés is. Ott valószínűleg nekem nem jönne össze légyott. Be kellene ugyanis valahová állni, és egészen másfajta emberi viszonyok között kellene dolgoznom, mint amiből építkezni tudok.
– De a pályatársaid jelentős része ezt nem így fogja fel.
– Engem mostanában nem érdekelnek a pályatársaim. Egyszerűn nem érdekel, hogy ki hogy él a szabadságával. Ettől én nem leszek se jobban, se rosszabbul. 

Alku az ördöggel

– Úgy érzem, hogy a hivatásos színházi szakma fausti alkut kötött a politikával: a művészeti ágak közül egyedül a színházművészetet tartja el az állam a költségvetésből. Ezért a kivételezett helyzetért, a biztonságos, kiszámítható finanszírozásért cserébe a szakma elfogadja, hogy minden, a színházak működését érintő, fontos döntést a politikusok hozzanak meg.
– Ez nem annyira rafinált dolog, mint amilyennek beállítod. Ha valaki a pénzt adja, akkor megszabhatja a felhasználás feltételeit is. Minél több pénzt ad, annál több feltételt. Ez természetesen végeredményben egy fausti alku.
– De a filmesek nem kötötték meg ezt az alkut.
– Mert szabadabbak. Egyrészt nekik a határokon is átnyúlhatnak a lehetőségeik, a jelentősebb filmalkotók támogatásának csak egy részét adja a magyar állam.  Másrészt az alkotók tudják, hogy ha egy periódusban nem kötik meg az alkut, a következőben bizton számíthatnak támogatásra. Egy filmes kivárhatja az időt, mert egyszer úgyis meg fogja csinálni azt, amit igazán szeretne. A színházat viszont működtetni kell, mert ha leáll, akkor elpártol tőle a közönség. A film esetében a csinálás és a forgalmazás egyébként is kettéválik, míg nálunk ez térben és időben is egybeesik. Ez hihetetlenül hülye helyzet, így természetesen sokkal több kompromisszumot kell kötni. Azok a színházigazgatók, akik úgymond eladják a lelküket a hatalomnak, akár jó színházat is csinálhatnának. Ebbe nem szól bele a politika.
– De abba igen, hogy kiből lesz igazgató. Ha helyi politikusok olyan színházvezetőt neveznek ki, akiknek remek kapcsolatai vannak, de szakmai felkészültsége meglehetősen kétséges, akkor előre megjósolható a színvonalzuhanás. A szakma mégsem tiltakozik.
– Bontsuk ketté: a szakmának van egy vezető rétege, amely különböző emberekből áll. Nagyon erősen különböző emberekből. Eddig ott a hatalmat egy olyan ember gyakorolta – mert a többieknek elment a kedvük ettől az egésztől –, aki emberileg, politikailag, erkölcsileg nagyon kétséges utat jár be mostanában. Őt Kerényi Imrének hívják, akiről még mindig késlekedik a szakma kimondani, hogy rossz rendező. Ameddig nem mondjuk ki, a miniszter se, hogy a Kerényi nemcsak politikailag választott tévutat, hanem szakmailag is rossz, addig nincs miről beszélni. Addig ez a szakma valami őrületes minőségi válságban vergődik. Igenis ki kell mondani, hogy a király meztelen, és totálisan alkalmatlan a királyságra. Ennek a szakmának pontosan azért sikerült az ördöggel alkut kötnie – ha úgy tetszik, a politikával –, mert a legkülönbözőbb alkotók fogtak össze és tömörültek egységbe, még akkor is, amikor már rég ki kellett volna vetniük maguk közül a minőségileg rosszakat és tehetségteleneket. De pont ők voltak képesek revolverezni a politikai vezetést: Kerényi Imre és csendestársai, köztük általam kedvelt és minőségileg nagyra tartott rendezők is. Hagyták, hogy Kerényi terrorisztikus eszközökkel lépjen fel. Kerényi ugyanis egy terrorista. Vállalom bíróság előtt is. Ő berohan a politikusok szobájába – ebben a pillanatban még fegyver nélkül, de elképzelhető hogy később majd fegyverrel. De a sztrájk fegyverével, a politikai zsarolás eszközével már nem egy alkalommal berohant Budapest főpolgármesteréhez. De Budapesten nemcsak a főpolgármester tart Kerényi Imrétől. (Talán most már nem tart tőle.) Ezért kellett szerintem Kerényi Imrének váltania, és felvennie az egyenruhát. Mert eddig a saját titkos ügynökeként dolgozott. Tudom, mert együtt voltam vele a színházi társaság vezetőségében, és ismerem a módszereit, ismerem a taktikáját is. És ismerem a kortársaimat, akiknek szintén megvolt a véleményük róla, mégis nagyon sokat profitáltak abból, hogy pajzsként maguk elé tarthatták.
– Nem az lenne egy ilyen szakmai szervezetnek, mint a Színházi Társaság a feladata, hogy kiharcolja a szakmai szempontok érvényesülését a politikai döntésekben?
– Először a szakma függetlenségét kellene kiharcolnia.  De ezt sem tudja megtenni. Az állam nem ismeri el az efféle szakmai testületeket, a színházi társaságot sem. Ezért mondtunk le. Egyszerűen nem tudtunk tenni semmit a szakma érdekében. És akkor is impotensnek bizonyultunk, amikor – például a Nemzeti Színház ügyében – tehettünk volna valamit. Nekem is ordítanom kellett volna. De kicsi hangom van, mert kicsike ember vagyok. Hiába ordítok, ha nem vagyok fontos. A Kerényi-félék az érdekérvényesítés egyetlen útját látták, azt, ami több évtizeden, majdnem évszázadon keresztül működött: a személyes kapcsolatok latba vetését  az előszobákon keresztül. A Kerényi akkor azt hangoztatta, hogy nem kell a nyilvánosság, nem kell hőzöngeni, majd bemegyünk, és elintézzük. És igaza volt: amíg a politika struktúrája ilyen, mint most, nem is lehet mást várni. És ez így is marad addig, amíg ez a politikai váltógazdaság működik nálunk, amelyben két olyan erő a meghatározó, amely a hatalomgyakorlásnak ezt a módját tartja természetesnek. A szocialisták ezt szokták meg az elmúlt rendszerben, és kicsit átfestve valószínűleg ezt viszik tovább. A Fidesz meg erre szocializálódott…
– …a Kádár-korszakban…
– …meg a rendszerváltás után, amikor rájött, hogy valamit csak így lehet elérni. Amíg ez a politikai váltógazdaság áll fenn, addig marad a kijárás jellegzetesen magyar útja. Szocializmus európai köntösben.
– El tudsz képzelni egy olyan működésmódot, ahol a színházi élet nincs ennyire kiszolgáltatva a politikának?
– Persze. Természetesen igazad van, hogy először a színháznak kellene lemondania bizonyos kiváltságairól. Ameddig a kiváltságokat elfogadja, addig szerződést kötött az ördöggel. Ez így van. A szabadság – Petőfi óta tudjuk – nem a kutyáknak adatik meg. Az a farkasok kiváltsága. Ameddig a színház a kutyája valakinek, addig nem lehet igazán szabad. Nem gondolkodott túlságosan bonyolultan szegény fiatal Petőfi, de azért mégiscsak igaza volt.

A többi csak mítosz

– Az Alternatív Színházak Szövetségének is egyik vezetője vagy, de a működésetek az alternatív színházak teljes eljelentéktelenedésének időszakával esik egybe.
– Valószínűleg ez így van. Le is kell vonni a konzekvenciát. Ott tartok, hogy igen.
– És mivel magyarázod, hogy így történt?
– A puszta létezésünk köti le minden erőnket. Nem érünk rá se az érdeket érvényesíteni, se kontaktusokat tartani, sem ennek a területnek a jelentőségét a közvélemény és a politika felé kommunikálni. De az alternatív színházak azért is veszítettek a jelentőségükből, mert a falakon belül is megjelentek olyan előadások – Zsótér és a többiek munkáira gondolok –, amelyek olyanok, mintha a falakon kívül születtek volna. Ez is relativizálta az alternatív színházak helyzetét.
– Megkérdőjelezte a funkciójukat?
– Részben igen. De én továbbra is azt tartom, hogy az intézményes viszonyok között mások a munkafeltételek. Ott nem kérdezhetnek rá minden összetevőre nap mint nap. Nem gondolhatják előadásról előadásra újra a közönség és a játszók, a színészek és a rendező, a darab és az előadás viszonyát. A falakon belül nagyobb biztonsággal, kiszámíthatósággal kell dolgozni, ezért az intézményeken belül másfajta kísérletek jöhetnek létre. Ott többnyire egy-egy darab átértelmezéseit látjuk. Vagy pedig új kortárs szerzők színreviteleit. Nálunk meg azért mindig valamilyen műhelymunka zajlik. Erre azért kevés lehetőség van a falakon belül.
– Nem az lenne a normális, hogy a struktúrában, a támogatási rendszerben maradjon egy pici rés, amely pontosan ezeknek a műhelyeknek a megszületését támogatná?
– Ez lenne a normális, de a laboratóriumi munkát nem lehet megfizetni. Ehhez valamiféle elkötelezettségre van szükség… Úgy is mondhatnám, hogy valamiféle szerzetesi vállalásra…  Mindez azt is jelenti, hogy az alternatív színház jelentőségét nem valamiféle esztétikai minőség megteremtésében, valamiféle stílus vagy formavilág érvényesítésében látom, hanem a színházhoz való alapvetően eltérő érzelmi viszonyulásban… Itt cserepes virágot lehet nevelni, ott meg csak vágott virágok termeszthetők.
– De azért a művészi teljesítmény okán mégiscsak csökkent ennek a területnek a rangja.
– Én másképpen fogalmaznék: egyszerűen arról van szó, hogy most a tömegéhez kisebb az alternatív színjátszás súlya, mint korábban. A hetvenes években kevés ilyen társulat létezett, de nagyobb figyelmet keltettek. Most rengeteg független társulat működik, mégis jelentéktelenebb a szerepük. Bárki létrehozhat bármit. Egyszerűen nagyobb a szabadság.
– De itt – a struktúrán kívül – nem mindig a legtehetségesebb színészekkel dolgozol együtt. Nem magyarázza meg ez azt, hogy miért nem sikerül megvalósítani az előadásaidban azt, amit terveztél?
– Ezt én is sokszor megkérdeztem magamtól. De rájöttem, hogy a kérdésnek semmi értelme nincs. Szerelmi hasonlattal élve, a férfiak sem gondolják úgy, hogy csak a magazinok címlapjáról lehet nősülni. Hogy valaki tehetséges-e, ez abból derül ki, hogy alkalmas-e bizonyos munkára, együtt lehet-e vele dolgozni, elég érdekes szerkezete van-e a személyiségének. És egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent tud, remekül tud mozogni, beszélni, énekelni. Inkább azt, hogy van benne erő, ami meg tud jelenni a színpadon.
– A régi Stúdió „K”-hoz azért hozzátartozott, hogy ott nagy egyéniségek voltak jelen.
– Nem, a régi Stúdió „K”-ban két meghatározó személyiség volt: Gaál Erzsi és Székely B. Miklós. És hozzájuk más módon kötődött Oszkay Csaba. Nem tudsz további „nagy egyéniségeket” mondai. De fel-felbukkantak érdekes emberek, Fazekas Pisti, Angelus Iván a maga különlegességével. De olyan egyéniség, mint Székely B., nem volt még egy, sem előtte, sem utána. Ez nem véletlen. Ő nem volt jó színész. Csak lassan azzá lett, és akkor robbant, mint egy fantasztikus bomba. De nincs tovább a névsor. Egyébként jól megvoltunk egy rezervált létben, köszönjük szépen. A többi csak mítosz.
– De ez a mítosz azért fontos, nem?
– Szerencsés csillagzat alatt találkoztunk. Nemcsak a társadalmi közeg hatott inspirálóan, hanem az akkori társulati tagok őrületes privát élete is nagyszerű dolgokat húzott elő belőlünk. Egymást hajszoltuk bele a jóba… De szerintem nem érdemes a mítosszal foglalkozni.
– Érdemes végül megfordítani a kiinduló kérdést: mi vitt téged ebből az alternatív létből annak idején a falakon belülre, a szolnoki színházhoz?
– Az életemet nagyon sokszor a véletlenek irányítják, és én nagyon szeretem ezeket a váratlan helyzeteket, ugyanis kihívást látok bennük. Azt mondom: lássuk, mi sül ki belőle! Akkor is csak annyi történt, hogy Schwajda György megállított a Szent István körúton, s azt mondta, hogy menjek el hozzá Szolnokra. És elmentem, mert vihettem a színészeket is. 
– Schwajdának miért volt szüksége rád?
– Ezt egy következő interjúban kérdezd meg tőle! Az a paradox helyzet, hogy miközben én nagyon sok mindenért felelősnek tartom őt, igen kétségesnek látom a magyar színházi életben játszott szerepét, és homlokegyenest másképp gondolkodom, mint ő, ugyanakkor végtelenül hálás is vagyok neki egy-két dologért. Talán ő az egyetlen a szakmában, aki fenntartások nélkül szeret bennem egy csomó mindent. Ma már talán ő az egyetlen…
– És akkor nem féltetted a függetlenségedet?
– Olyan egzisztenciális helyzetben volt akkor már a Stúdió „K”, hogy muszáj volt így döntenem, mert végképp járhatatlan volt tovább az amatőr út. Mindenképpen megszűntünk volna. Ez volt az egyetlen esély a túlélésre.

08. 08. 5. | Nyomtatás |