Színház, gyerekszínház, finanszírozás

A színházak számára a fenntartók ma már nem fogalmaznak meg semmilyen tartalmi-ideológiai elvárást. Ez így van jól. Jogi-pénzügyi követelmények és mennyiségi előírások természetesen ma is vannak, hiszen összességében milliárdokban fejezhető ki az a támogatás, amit az állam és az önkormányzatok nyújtanak. A jó minőséget megkövetelni és közvetlenül számon kérni csak formálisan lehet, ez igazgatóváltáskor általában kiderül, amikor a szakmai értékítélet és a fenntartó minősítése fényévnyi távolságban van egymástól. A fenntartó önkormányzat – amikor a támogatást megszavazza – bianco csekket állít ki, s ugyanez mondható el az állami költségvetésről is, amikor mindenfajta értékelés és kontroll nélkül – bázisalapon meghatározva a fejlesztést – automatikusan megadja évről évre a támogatást. A színházak folyamatos működésének – a mennyiségi teljesítésnek – ez az ára, a gyakori váltások és újrakezdések a közönséget valószínűleg elriasztanák. A közpénzek felett diszponálók nagyvonalúsága ugyanakkor ezzel megőrzi a minőségi kiugrás lehetőségét is. Ha azt nem is mondhatjuk, hogy a rendszert csak így lehet működtetni, annyit kijelenthetünk, hogy ez „nem a lehető világok legrosszabbika”. Sőt ...
A színház általános szórakoztató és művészeti funkcióját nem érintve, minőségi értékítéletre sem törekedve, maradjunk most a színház szűken vett érdekkörén belül. A távlatos gondolkodás abból indul ki, hogy a közönség-utánpótlás folyamatossága adja a legnagyobb védelmet a színház számára. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a színházba bevezetett, beavatott személyből könnyebben lesz közönség; hogy akit gyerekkorában megfog az előadáshoz, az együttléthez kötődő élmény, ahhoz könnyebben eltalál a színház hívó szava. Azt gondolhatnánk, hogy ez az egyszerű összefüggés azzal a következménnyel jár, hogy a színházak teljesen természetesnek tartják gyermekeknek szóló előadások létrehozását. Látni fogjuk, ez közel sincs így. A következő áttekintésben arra vállalkozunk, hogy az állandó színházzal rendelkező városok színházi életét, kínálatát az új közönség megtalálása szempontjából megvizsgáljuk. A színházak közötti különbségek konkrét okait nem keressük, legfeljebb arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a fenntartók és támogatók felelősségét is fel kell vetni akkor, amikor ilyen nagyok az eltérések. 
Gyereknek lenni, színházi szempontból, közel sem annyira jó, mint felnőtt nézőnek. Szélső esetben azt látjuk, hogy egyik helyen nincs szervezett, tervszerű gondoskodás, míg máshol talán nincs is olyan gyerek, aki nem jut el kiskorában – akár többször is – színházba. Kimondottan nehéz a problémát megítélni a fővárosban, ahol a sok bába között könnyebben elveszhet a sok gyerek. Témánk szempontjából most a színházi előadással színházi körülmények között létrejövő találkozás a legfontosabb. Ugyanakkor minden más is hat, a struktúrán kívüli próbálkozások egyre szélesebb rétegekhez érnek el, vonzóvá vagy riasztóvá tehetik a gyerekeknek a színházat. Ez azonban közvetlenül nem befolyásolható (legfeljebb cenzorális eszközökkel), és nem is kérhető számon olyan módon, mint a hivatásos színházakban tapasztalható történések.
Fejtegetésünk a továbbiakban a színházak működése felől közelít, pedig legalább ilyen indokolt lenne a gyerekek felől feltenni a kérdéseket. Ahol van színház, ott feltehető a kérdés: mit tesznek azért, hogy a gyerekeket a nekik való és színvonalas előadásokra vigyék be a nézőtérre, ha pedig valamilyen okból vendégszereplésre indulnak, akkor mennyire tudják „házon kívül” a komplex színházi élményt biztosítani. Még nehezebb lenne elgondolni azt, hogy azokon a településeken ahol nincs színház, vajon hogyan fogalmazna egy 12 éves gyerek, ha azt kérdeznénk tőle, milyen tapasztalatokkal rendelkezik a színházzal kapcsolatban. Megyeszékhelyek, megyei jogú városok, művelődési központok programjait az interneten nézegetve nem sok illúziónk maradhat. Két azonos kategóriába tartozó város esetén is óriási különbséget regisztrálhatunk, ha például Nagykanizsán vagy Zalaegerszegen térképezzük fel a lehetőségeket. Az erre vonatkozó szociológiai vizsgálatok hiányában csak a szoros logikai érvelésre hagyatkozva mondhatjuk, ez a különbség nem kisebb, sőt talán még nagyobb is, mint a két város felnőtt lakossága számára a színházi előadások napi elérhetőségében megmutatkozó eltérés.  
Lehet okunk az aggodalomra akkor is, ha ismerjük a színházi élet belső folyamatait és kiszolgáltatottságát. A gyerekszínház (a gyerekelőadás) e folyamatok halmozottan hátrányos helyzetű résztvevője, mivel érdekérvényesítése gyenge, és mert a mai tettek, illetve elmulasztott lehetőségek hatása csak sokkal később jelentkezik. Racionális magyarázat van bőven mindenre, mégis a problémák szőnyeg alá söprése egyszer majd igen komolyan visszaüthet. Mivel véleményem szerint nincs külön gyerekszínházi „csomag”, a továbbiakban az általánosan jelentkező problémák részeként szeretném röviden tárgyalni a témát. Közelítésem strukturális, azon belül is finanszírozási hangsúlyú, és bár leíró jellegű, mégis a lényegi problémákból konkretizálható és egyedinek látszó tényekből – reményeim szerint – általánosítható.
A színházművészetben az utóbbi tíz-tizenkét évben bekövetkezett változások jórészt megjelennek a gyerekszínházi relációban is. Az ezredforduló táján azt tapasztalhattuk, hogy az általános szegénység differenciálódott, a nagyon szegények „kijelölték” a relatíve gazdagabbakat, és legújabban a sort még tovább differenciálták az abszolút értelemben gazdagok (Nemzeti, Operaház). Az általános, de az egyes színházakat különböző módon érintő alulfinanszírozottság eltérő reakciókat váltott ki, bár a működés folytonosságának megőrzése és az együttműködés fenntartásának a kényszere csökkentette a tettekben manifesztálódó eltérést. Valamilyen engedményt szinte mindenkinek tennie kellett. A reakció ugyanakkor a legtöbb esetben nem tudatosan vállalt, egyszerűen a túlélési stratégia része. Következményei sem jelentkeznek azonnal. A lassú elmozdulás csak hosszabb idő után és csak a tárgyilagos  megfigyelő számára mutatja meg a jellemző tendenciákat.
Az említett időszakot figyelembe véve ma már regisztrálható néhány változás, amelyek az elmozdulást szemléltetik:
– csökkent az előadásszám, rövidültek az évadok;
– a bemutatószám nem változott lényegesen, ezért a repertoárok nőttek a fővárosban, vidéken pedig a kisebb befogadóképességű termek „forgalma” nőtt jelentősebb mértékben;
– kevesebb eredeti bemutató jött létre, a szerzők és a művek oldaláról is beszűkült a kínálat;
– erősödött a klasszikus repertoár, ugyanakkor a művek új, eredeti értelmezése minden korábbinál fontosabb lett;
– pénzhiány miatt nagyobb hányadban születtek olcsó kiállítású előadások, komoly befektetést inkább a kasszasikert ígérő zenés műveknél engedtek meg maguknak a színházak;
– általános gyakorlat lett a „sztárok”, húzónevek szerepeltetése az előadásokban, áruvédjegyként való használatuk az eladhatóság érdekében, aminek következménye, hogy az egyeztetési probléma országossá vált;
– a főiskolát végzettek többsége mindenáron budapesti színházakhoz szerződne,
– ezért tovább nőtt vidéken a hiány a képzett színészből, Pesten pedig nőtt a munkanélküliek, illetve  színházi feladatra várakozók száma.
A felsorolás közel sem teljes, és mivel általános trendeket fogalmaz meg, a  változások mértéke színházanként is eltérő lehet.
Az önkormányzati színházak anyagi helyzetük romlása ellenében most is olyan eszközhöz nyúltak, mint korábban, a 90-es évek elején, amikor megkönnyebbülve adtak el egy sor olyan eszközt, amelyeket korábban pl. a tájelőadásokhoz használtak. Úgy jutottak tehát szerény bevételhez, hogy eközben megszabadultak a számukra terhes feladatoktól. A gyerekeknek szóló előadások, bemutatók számának csökkentése, esetleg teljes körű megszüntetése hasonló gyors megtakarítást eredményez, miközben az ezáltal okozott kár csak évek múlva, más vezetés számára jelentkezik mint orvosolandó probléma.
Szögezzük le, hogy színházra csak színházi élménnyel lehet nevelni, minden más verbális ráhatás csak részleges hatást érhet el. Ezért örvendetes az, hogy a bábszínházak egyre inkább úgy említendők, mint a színházi szocializáció fontos bázisai. Budapesten a kilencvenes évek elejétől az Állami Bábszínház megszűnése óta két bábszínház fogadja a legkisebbeket. Ami talán még ennél is fontosabb: az elmúlt évtizedben – elsősorban helyi erőfeszítések eredményeképpen – lassan országos hálózattá bővül a bábszínházak köre. A hagyományosan nemzeti színházas nagyvárosok (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged) mellett ma már Kecskemét, Eger, Veszprém és a kudarcos színházalapítási kísérletekben gazdag Szombathely rendelkezik hivatásos, s az állami költségvetés által támogatott bábszínházzal. Közülük a Bóbita Pécsett a Nemzeti Színház tagozataként, a többiek pedig önálló költségvetési intézményként működnek. Több városban is van még olyan nagy hagyományú bábegyüttes, amely hasonló támogatásra lenne jogosult, a feltételek megteremtéséhez azonban a helyi önkormányzat további anyagi áldozatvállalására lenne szükség. A bábszínházak költségvetési és önkormányzati  támogatásának együttes becsült értéke 2001-ben 850 millió forint, ami az összes színházi (önkormányzati és állami) támogatás 8 %-a. Ugyanakkor tény az is, hogy a Budapest Bábszínház támogatásával körülbelül azonos mértékű támogatás jut az összes vidéki bábszínházra, ami jól szemlélteti a nagy múltú budapesti intézmény helyzeti előnyét.
A vidéki bábszínházak működése már most is, és várható szaporodásuk a jövőben még inkább, szemmel láthatóan leveszi az önkormányzati színházak válláról a gyerekekkel való foglalkozás terhét. A gyerekdarabok a racionális takarékosság jegyében lassan kikopnak a nagyszínház repertoárjából, jó esetben még a felsőbb gyerek korosztály számára megjelenik egy-egy az élő színház és a mesevilág találkozásában fogant előadás. Gyakoribb azonban az, hogy a bábszínház után már csak mint kiskamasz kerül a gyerek ismét a színház érdeklődési körébe. Sajátos helyzet alakult ki ebből a szempontból Pécsett, ahol a színház tagozataként működő Bóbita Bábszínház mellett a Nemzeti nem játszik gyerekdarabot, mert ezt megteszi helyette a Harmadik Színház. Az utóbbi összes nézőjének majdnem kétharmada gyerek volt tavaly. Ez követendő útnak látszik. A másik véglet Győr, ahol a  színház nem mutat be semmit a gyerekeknek. A gyermeklátogatók száma különben a többtagozatú színházak esetében átlagosan a nézők 10 %-át teszi ki. 
A közepes nagyságú kisvárosok egytagozatú színházai mellett Kecskeméten, Egerben és tavaly óta Veszprémben működik bábszínház. Itt a korábbi példákkal ellentétben arra látunk példákat, hogy a bábnak sem kell feltétlenül tehermentesítenie a színházat, hiszen ezeken a helyeken a nézők 20-30 %-a gyerek. Kiemelkedő arányú gyereknézőt produkál évről évre Békéscsaba, Nyíregyháza és Kaposvár. Ezeken a helyeken tisztán megvalósul az elvárható állapot, vagyis a közönség-utánpótlásról való gondoskodás a gyerekek színházba szoktatása révén folyik. Minden harmadik-negyedik néző kiskorú errefelé, s ez az olcsó helyárak miatt végeredményben jelentős bevételkiesést eredményez, amit azonban pontosabb hosszútávú befektetésnek tekinteni. A kivétel ebben a színházi körben Sopron, ahol saját produkcióban egyáltalán nem készült az elmúlt években gyerekelőadás, ezért a bérleti előadásokon vendégjátékokat láthattak a gyerekek. A korábbiakhoz képest jelentősen visszaszorult a gyerekek jelenléte a szolnoki színházban is, remélhetően csak pillanatnyi megtorpanásról van szó.
A vidéki kisvárosok újabban alapított színházai (Dunaújváros, Szekszárd) még az említettnél is nagyobb arányban a gyerekeknek kedveznek. A gyerekelőadások látogatószáma a Pécsi Harmadik Színházhoz hasonlóan az összes közönségnek több mint ötven százalékát teszik ki.
Átlagokban nehéz kifejezni, de szemmel láthatóan csökkent a bemutatók száma. Gyakran már a műsorválasztásnál is érezhető, hogy praktikus szempontok vezérlik a színházvezetőket. Egy divatos musical bemutatásával, majd évről évre felújításával sok reklámköltség megspórolható, miközben a nézőtéren működik a zenés műveknek a közönséget fegyelmező ereje, ugyanakkor a több generáció számára egyformán fogyasztható jellege miatt nemcsak tömeges iskolai szervezésben adható el – példaként néhány előny a sok közül. A Padlás, a Légy jó mindhalálig, A dzsungel könyve ebből adódóan terjedtek futótűzként az országban. Más kérdés, hogy vannak-e, lesznek-e olyan színházi műhelyek, ahol ilyen produkciók megszületnek majd, esetleg hosszú távon itt is az exporttermékek kerülnek túlsúlyba. Az utóbbi 10-12 év bemutatóit vizsgálva a mennyiségi csökkenés mellett a kínálat beszűkülése is feltűnő. Ez nem azért baj, mert bárki is azt gondolná, hogy minden városban minden generációnak mást kell látnia, hanem azért, mert azt mutatja, hogy a biztos, a bevált választásával a rutin kerekedett fölül, és a mindenhol fogyasztható, gyorsan elkészíthető produkciók dominálnak.
Általános tendencia vidéken a bérletesek magas aránya. Ez jó dolog. Nagyszínházakban a nézők 20-40 %-a, kisebb színházakban 50-70 %-a bérlettel ül be a nézőtérre, jó néhány helyen a bérletesek többsége gyerek vagy fiatal. A gyerekbérletek azonban legtöbbször két előadásosak, hiszen a kevés bemutató miatt többet általában nem lehet bérletbe sorolni. Évadonként tehát két előadásra eljutó gyerekeket rendszeres színházba járóknak kell tekintenünk. Ugyanakkor a bérletezés kapcsán is az látható, ami általában is jellemző. Két azonos térségben található színház között óriási különbségek lehetnek.
Egy másik színházi élet is van Magyarországon, ahol az imént jellemzett lineáris viszonyok nem érvényesek. Budapesten egy többszektorú, nehezebben áttekinthető rendszer áll előttünk, amely folyamatosan dinamikus egyensúlyi állapotot mutat, miközben  állandóan mozgásban van. A fővárosi, amúgy nagyságrenddel nagyobb közönség, nemcsak több színházzal találkozhat, de eltérő profilokat, többféle intézményesülési formát láthat, különböző tulajdonosokkal találkozhat, amennyiben azon kívül, hogy kik és mit játszanak, egyáltalán valakit érdekelnek ilyen kérdések. Önkormányzati és állami tulajdonú színházak, magánvállalkozások, alternatív színházak, alkalmi társulások és idényszínházak teszik teljessé a színképet, a színházi térképet. A nagyváros haszonélvezője nagyságának és státuszának, ugyanakkor saját felelősségét átélve intézkednie is nehezebb, mert nem diszponál egy sor tevékenység és funkció fölött. A színházi élet szempontjából meghatározó jelentőségű az önkormányzat saját intézményi köre, s mivel megbízható adatokkal innen rendelkezünk, a többieket nem lebecsülve, először ezekről essen szó. A főváros szemmel láthatóan elégedett ezzel a mennyiséggel, hiszen évtizedek óta nem növeli és nem is csökkenti az intézmények számát. A Katona József Színház átvétele óta közvetlen érdekkörében csak belső mozgások történtek, átszervezések, profilváltások, rekonstrukciók új játszóhelyekkel. Az egyéb igen lényeges történésekre közvetlenül nem kívánt reagálni az önkormányzat, tíz éve immár, hogy nem tudnak megegyezni a Minisztériummal a Játékszín és a Budapesti Kamara átvételéről. Kerületi színházak, magán szerveződések, új művészeti törekvések jelentek meg, de ezeket inkább csak elfogadta a hivatal, semmint valamilyen célirányos támogatással, együttműködési szerződéssel saját céljai megvalósításába bevonta volna.
Témánk szempontjából is jelentős változások voltak a rendszerváltás óta. A bábszínház kettéválasztása, majd a gyerekszínház megszüntetése lassan olyan távoli eseménnyé válik, hogy felesleges minősíteni. Több tanulsággal szolgál annak vizsgálata, hogyan változott meg a főváros színházainak körében a gyerekelőadások helyzete, és vajon egy korábbi állapothoz képest tudunk-e regisztrálni előrelépést. 1981-ben, a Katona József Színház átvételekor, az önkormányzati színházak nézőszáma kb. 2,2 millió volt. Ez 1989-ig 1,9 millióra, majd 2001-re 1,6 millióra csökkent. A 25 %-os fogyás – emlékeztetünk rá – egy többváltozós rendszerben történt, ahol más irányú mozgások is lejátszódtak ez idő alatt, s csak ezek összegezése adhatna pontos képet a mai helyzetről. A statisztikák szerint a nevezett három évben az összes nézőszámon belül a gyereknézők száma a következőképpen alakult.

1981    1989    2001
Gyerek az összes néző %-ában    19 %    15 %    17 %

A viszonylag állandó hányad arra hívja fel a figyelmet, hogy komoly átrendeződés révén lehetett csak ezt a pozíciót megtartani. 1981-ben a gyereknézők több mint 90 %-a a két hivatásos gyerekszínház valamelyikében látta az előadást, míg ma erre csak az összes gyereknéző 50 %-ának van lehetősége. Ez azt jelenti, hogy a többi színház is vállalt valamennyit a feladatból, sőt ma már azok a színházak vannak kisebbségben, akik nem játszanak gyerekdarabot. Ez feltétlenül pozitív változás, s éppen annak ellenére, hogy Budapesten – sokak szerint – kevéssé értelmezhető a szándék, hogy bármelyik színház is a saját közönségét legyen képes a gyerekből kinevelni. Az anyagi motiváció sem elsődleges, hiszen a kurrens musicalek kivételével igen leszorított árakon kínálják a jegyeket a nézőknek. A támogatott színház nem nyerészkedhet. 
Más kérdés, hogy az évente az egyéb helyeket is figyelembe véve a nézőtérre bekísért kb. 350-400 ezer gyereklátogató hány főt is jelent. Különösen, ha levonjuk ebből a számból a kísérő tanárokat, szülőket, illetve ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy milyen sokan jönnek a főváros vonzáskörzetéből. Annyit nyugodtan kijelenthetünk, messze vagyunk attól, hogy minden 6 és 12 év közötti kisfiú és kislány évente legalább egyszer eljusson színházba. Felvethető az is, hogyan viszonyuljunk ahhoz a tényhez, hogy a gyereknézők nem kis hányada itt Pesten is valamely divatos musical közönségét szaporítja. A repertoárjátszás ugyanakkor előnyös helyzetet teremt egyes színházaknak, a  Padlás például 12. évadjában is közel 30 000 nézőt „termelt”.
Gyerekelőadás Budapesten nagyon sok helyen látható az önkormányzati színházakon kívül is. Úgy látszik, a kereslet olyan nagy, hogy mindenkinek megéri valamilyen oknál fogva gyerekprodukciót létrehozni. A minőséggel, a körülményekkel kapcsolatos problémák azonban nagyon sok esetben  felvethetőek. A hivatásos színházak gyerekelőadásait sem értékeli a szakkritika, a periférián meghúzódó, s közben tömegeket elérő termékeket nem is igen látja szakember.
Azt gondolhatnánk, hogy produkciókra szerveződő csoportok számára a gyerekelőadás létrehozása igazi nemes szakmai feladat lehet, s mivel az előadásoknak kiválóan megfelel a színházi holtidő, azaz a hétvégi délelőttök és a hétköznap délutánok, így még az egyéb elfoglaltságokkal is jól összeegyeztethető lenne. Profi, esetleg éppen keveset foglalkoztatott színészek mégsem igyekeznek, hogy ilyen előadásokat mutassanak be. Ennek oka elsősorban az alkalmas befogadó helyek hiányában keresendő. A repertoár színházakban a délután az átállás ideje, ebbe a szakaszba nem fér be még egy előadás is. Olyan helyet kellene tehát találni, ahol délután úgy tudnak színházi körülményeket biztosítani, hogy ezáltal az esti előadás nincs veszélyeztetve, vagyis egyáltalán nincs is. Egy üres, kizárólagos használatú, minimum 300 személyes gyerek befogadó színházzal valószínűleg csodát lehetne tenni Budapesten.
Minden arra vall, hogy meg kellene erősíteni a nézők, konkrétan a gyerekek színházi szocializációját szolgáló produkciók pozícióját. Ebben a legfőbb fenntartó, az állam oldaláról bizonyos fokú protekcionizmus lehet indokolt, de az önkormányzatok is sokat tehetnének a probléma megoldása érdekében. Minden  gyakorlati javaslatnak jót tesz, ha megelőzi egyfajta elvi tisztázás, ezért a korábbi megállapításokra visszautalva, de azokat meg nem ismételve, néhány kiegészítő elvi szempontot fogalmazunk meg továbbgondolásra.
– Elsősorban az önkormányzati színházak mutassanak be még több gyerekdarabot, mert esetükben folyamatos működésük garanciát jelent arra, hogy színvonalas produkciók születnek. Számukra tehát bizonyos feltételek vállalása után automatizmusként jelentkezhetne a támogatás, anélkül, hogy az igazgatókat megfosztanánk annak mérlegelésétől, mivel tudja leghatékonyabban kezelni a problémát.
– A vidéki önkormányzatoknak túl kellene lépni a „van (lesz) egy színházunk, s az oldjon meg majd minden problémát” szemléletén. Érdemes lenne olykor a színházi szféra teljes vertikumát áttekinteniük, megvizsgálva például azt, hogy a praktikus (igazgatási, finanszírozási) hasznon túl indokolt-e minden színházi tevékenységet egy intézmény feladatkörévé tenni. A színház kiemelt státuszának megőrzését éppen az szolgálná, ha a szabadtéri színpad, a szórakoztató színház (kabaré, musicalszínház), a gyerekszínház, a kísérletező alternatív művészeti műhely stb. az önkormányzat, esetleg az állam, hathatós támogatásával, de attól teljesen függetlenül működne, illetve jönne létre. A közhasznú társaság mint forma adott, a többi csak szándék és szerződés kérdése.
– Minden önkormányzatnak, egyáltalán minden pályázati úton finanszírozónak túl kellene már lépni azon a kamaszkori zavaron, hogy egyszerre mindent szeretne akarni vagy akarna szeretni, méghozzá azonnal. Célszerű szűkíteni a kört, egy időre meghatározni a prioritást, majd amikor az már „beépül” a gondolkodásba, akkor változtatni rajta. Ilyen hosszú távon működő, de nem ok nélkül emlegetett cél lehetne a következő tíz évben a gyerekek ügye, konkrétan és aktuálisan néhány évig éppen a színház.
A tartalmi szempontból célirányos, formailag pedig nyitott pályázatokra nagy szükség van. Ezáltal kaphatnak esélyt azok, akik még nincsenek a körön belül, akik a sors szeszélye miatt csak később érkeztek. A fővárosban az Arany János Színház megszűnésével egyidős elképzelés egy ifjúsági és gyermek színházi alap létrehozása, ami mindenkinek (!) szólna, aki gyerekeknek akar játszani. Ez nem egyszerűen a színházi alap fiókja lehetne, hanem a dolog komolyságát kifelé is láttató, ezáltal a gazdasági szférából is támogatókat váró önálló szervezet, alapítvány. Megvalósulásához azonban a pénzen kívül mindmáig hiányzik a határozottság és az elszánás. A támogatás nagyobb részt ilyen módon is oda jutna, ahova jelenleg, de az üzenet biztatóan hatna mindazokra, akik nem fogadják el azt, hogy egy valaha nem indokolatlanul létrejött leosztás szerint kell most már történnie mindennek.
A magyar színházművészet állami támogatását illetően a közeljövőben dönteni kell. A finanszírozási rendszer immár formálisan sem tartható fenn a költségvetési támogatás nagymértékű növelése nélkül. A támogatási rendszernek több vonatkozásban is csökkentenie kell a színházak között bekövetkezett, nehezen megindokolható financiális különbségeket. Elsősorban az épületműködtetési támogatást felülvizsgálva, a reális igényeket figyelembe véve kellene meghatározni annak mértékét, úgy, hogy ne a művészeti támogatás rovására emeljék a keretet. Hasonlóan fontos, bár lényegesen kisebb volumenű fejlesztést igényelne a gyerekeknek szóló bemutatók támogatása. Ez mindenképpen az esélyeket némiképpen kiegyenlítő szerepet tölthetne be, hiszen – mint azt az előzőekben láttuk – a színházak döntő többségét érintő kérdésről van szó. A támogatás a gyermekelőadások nagyobb számban való megtartását szorgalmazná, de mértékének megállapítása során az ilyen előadások olcsóbb helyárai miatt kieső bevétel kompenzálására lenne hivatott. Igényének bejelentése után, mérlegelés nélkül automatikusan támogatásként megkapná a színház előző évi jegybevételének 10 %-át, amennyiben vállalja, hogy az adott költségvetési évben realizálandó nézőszámon belül legalább 10 % lesz a gyerekek aránya. Amennyiben ez a vállalt százalékos arány 30 % fölött lesz, a támogatás 15 % lenne. A gyerekszínházi profillal rendelkező társulatoknál a plusz támogatás feltétele az lehetne, hogy nézőszámának 10 %-át a színház tájelőadásokon realizálja.
Az önkormányzatok, egyrészt mint színházakat fenntartó tulajdonosok, másrészt mint az adott közösség képviseletében eljáró szervek, sokat tehetnek a helyzet megváltoztatásáért. Saját intézményük számára meghatározhatnak bizonyos feladatokat, előírhatnak kvótákat, például az igazgatói pályázatok kiírásánál konkrétan és hangsúlyosan szerepeltethetik a témát. Anyagilag is támogathatják azokat az iskolákat (s ezen keresztül színházukat), amelyek szervezett módon, hosszú távon együttműködve élnek a színház által nyújtott lehetőségekkel. Alkalmanként pályázatokkal biztathatják a művészeti, közművelődési oldalról megfogalmazódó kezdeményezéseket.
A fővárosi és a kerületi önkormányzatok számára nagy lehetőség, hogy a kínálat növelésével automatikusan növekszik majd az igénybevevők száma. Különösen akkor lenne ez pozitív hatású, ha a pályázati úton megtámogatott kezdeményezések valóban szakmai szempontok alapján lennének kiválasztva, illetve ha az önkormányzatok összefogása révén jól felszerelt szakosodott befogadó intézmények jönnének létre. Két-három kerületi tulajdonban lévő intézmény, alkalmas infrastruktúrával, jó megközelíthetőséggel, fővárosi céltámogatással, nem egyszerűen csak befogadó helye lenne kész produkcióknak, de előbb-utóbb producere, társvállalkozója máshol is forgalmazható előadásoknak. Amennyiben a központi költségvetésben a korábban leírt támogatás megjelenne, és abból a fővárosi önkormányzati színházak is igényük szerint részesülnének, akkor a főváros által erre a célra szánt összeget az alternatív színházak, a független produkciók, a magánvállalkozások kaphatnák. A gyerekszínház ügye ezáltal szakmai feladattá és szélesebb körű közüggyé válhatna.

08. 08. 5. | Nyomtatás |