HELYET KERESÜNK

- Ami leginkább megragadott az egészben, az M. Kecskés András személyisége volt. Láttam korábban jó pár előadását, és fantasztikus erő áradt belőle. Hatalmas kisugárzása, szuggesztivitása volt, és egyedülállónak láttam a maga nemében.
- Mennyire sikerült ebből valamit megtanulni?
- Semennyire. Nekem az volt a furcsa, hogy azt láttam, András egyáltalán nem próbál, legalábbis semmi olyat nem tesz, ami mi manapság próbának nevezünk. Őt megihlette egy zene vagy egy téma, és néhány tükör előtt elpróbált mozdulat nyomán komplexen összeállt a fejében minden. Ezt a készséget én zseniálisnak találtam, de tisztában voltam azzal, hogy mindez megtanulhatatlan, megtaníthatatlan adottság.
- Munkatársnak érezted magad mellette vagy tanítványnak?
- Inkább tanítványnak, de ezt pont azért nehéz így címkézni, mert az ő legnagyszerűbb képessége olyasvalami volt, ami igazából átadhatatlan. Hagyott dolgozni inkább, és a kész terméket csiszolta. többször csináltunk önálló etűdöket, amiket ő megnézett, kijavítgatott, de feltétlenül meghagyta az alkotói önállóságunkat.
- Emiatt van az, hogy ti, egykori corpusosok, akik a pályán maradtatok, ennyire sokféle úton indultatok el?
- Igen, ez mindenképp erre feszült figyelemmel követett, de maximális szabadságra vezethető vissza. Az ideális mindenképpen az, ha a mester úgy ad a tanítványnak, hogy az mindenképpen önmagát keresse és találhassa meg. Nem szabad saját, kicsinyített másait előállítania. Ebből a szempontból M. Kecskés nagyon jó volt, hiszen soha nem próbált meg magából ránk erőltetni semmit. Ez fontosabb nekem bármilyen technika elsajátításánál.
- A Corpus után Marceau-hoz mentél. Mennyire vált ő mesterré számodra?
- Sok szempontból nagyon hasonlított Andráshoz, sok szempontból nem. A mesternek van egy életvitele, egyénisége, pályája, amely követendő a lehetséges keretek között. Ez érvényes volt Marceau esetére is. Nagy eltérés volt, hogy Marceau - mikor egyáltalán bejárt az iskolába - főként mesélt: hihetetlen egyéniséget ismerhettem meg a személyében, tanárnak viszont nem nevezhetném. Az ottani közösség jellege is nagyban eltért a Corpusétól: Andrással előadásokat hoztunk létre, Párizsban erről szó sem volt. Marceau iskolát tartott fenn, konkrétan csak tanulás céljára.
- Találkoztál-e később is mesterekkel?
- Nekem nagyon fontos volt a Malgot-féle műhely, ahol rengeteg időt töltöttem közel tíz évet. Nála technikailag semmit nem tanultunk, viszont szembesültünk az ő egészen hihetetlen személyiségével, az ellentmondásaival, a megszállottságával. Olyan látásmódot adott, olyan hozzáállást a színházhoz, ami nagyon fontos a számomra. István kitűzött maga elé egy célt, és ennek mindent alárendelt például az egész lakását átépítette színháznak. Pilisborosjenőn, a Stúdió „K” szomszédságában lakott, és itt, a ház tetőterében alakított ki egy kis próbatermet. Maga az épület pedig telis-tele volt díszletekkel, a saját szobraival. A színházról szólt az egész élete.
- Hogyan tudtatok együttműködni?
- Malgot rettenetesen nehéz ember: ennek ellenére összesen egyszer támadt szakmai vitánk tíz év alatt. Az ő művészi elgondolásai az én számomra maximálisan megfeleltek. Amit látványban, mozgásban, általános koncepcióban elképzelt és megvalósított akkor, az nekem a tökéletest jelentette. Különös Malgotban, hogy habár abszolút karizmatikus személyiség, ez a karizma mégsem a hagyományos módon vonzza az embereket. Olyasmi vonzerő ez talán, ami a lepkére hat, mikor belerepül a lángba. Az általa diktált tempót nem lehetett felvenni, mert pillanatok alatt kidőltem volna. Amit tőlünk, a színészeitől már eleve megkövetelt, az fizikailag is alig volt követhető, hiszen a hét hat napján próbáltunk reggel kilenctől este hatig. Akárhányszor játszottunk, íratlan szabály volt, hogy minden alkalommal lenyomtuk a teljes darabot az előadás előtt: tehát a közönség mindig a második teljes előadást láthatta. Így ment ez tíz éven át. Azt az erőbevetést azóta sem tudtam produkálni. Emellett az összes előadás összes jelmezét és díszletét mi csináltuk meg. Mi építettük fel a színpadot, a teljes technikát: fel sem merült, hogy ezeket a feladatokat ne a társulat tagjai lássák el. Én például az egykori Egyetemi Színpadra - amely a harmadik emeleten volt- negyven kilós kábeleket cipeltem gyalog.
- A nála töltött évtized után akadtál még mesterrre?
- Nem.
- Nem kerestél?
- Nem hiszem, hogy az igazi mestert keresni kell. Nagyon sokféle helyen próbálkoztam, remek kurzusokat látogattam, és rengeteg hasznos dolgot sikerült megtanulnom, de nem találkoztam olyan személyiséggel, aki azt a pluszt nyújtani tudta volna, ami egy műhely létrejöttéhez szükséges. A műhely számomra olyan hely, ahol többet tanulok, mint technikát. Az én szememben a technika pedig csak mankó, semmi más.
- Kinyíltak a határok, és szabadon áramolhat tudás és ismeret, nincsenek már gondok az útlevéllel és a határon, pénzügyi nehézségekkel is ritkábban lehet számolni most, mint hat-hét évvel korábban. Szerinted miért nincsenek mégsem erős alkotóközösségek?
- Ez a kor nem kedvez a műhelyeknek. Manapság olyan megszállottakkal, mint amilyen Malgot és M. Kecskés volt, nem nagyon lehet találkozni. Ehhez az elszántsághoz feltétlenül szükséges volt az, hogy valami ellen küzdjön az ember. De nem akarok arra kilyukadni, hogy most el vagyunk kényeztetve, erről szó sincs. A szabadság nem rombolt le minden akadályt, hiszen az embernek magában is meg kell találnia a saját kis démonjait, amelyek ellen küzdenie kell. Mindenesetre most ez egy olyan időszak, amelyen túl kell lépni.
- És ti, egykori corpusosok? A ti generációtok fellép-e majd egyszer mesterként?
- Szerintem ez a társaság éppen abban az életkorban van, hogy még nem képes eldönteni azt, hogy szívott-e magába eleget ahhoz, hogy adni tudjon, vagy még folytatnia kell a töltekezést, mint egy szivacsnak. Én, úgy érzem, még teljes mértékig szivacs vagyok. A mester egyik lényeges tulajdonsága a titok, amit meg kell fejteni. A mi generációnk nagyjából egy utat járt be: a titok hordozása egyikünk pályájára sem jellemző. Fontos feladata a mesternek, hogy megmutassa neked azt a helyet, amelyet elfoglalsz, vagy amelyet el kell foglalnod. Mi ezt még magunknak sem tudtuk teljes mértékig tisztázni, mi magunk is a helyünket keressük.

08. 08. 7. | Nyomtatás |