„HA CSAK A SAJÁT ENERGIÁIMAT HASZNÁLOM...

Nem tagadjuk a hagyományok jelentőségét, éppen ellenkezőleg, mélységesen - ámde nem vakon - hiszünk bennük, és ez csak látszólagos ellentmondás. Meggyőződésünk, hogy a mozgás legvégső alapelvei valamennyiünk számára azonosak, de azok a formák, amelyekben megjelennek, végtelenül változatosak. Ezért mi egyszerre vagyunk hasonlóak és különbözőek.
Az első idők csaknem teljes zártságban, kitartó autodidakta munkával teltek, inspirációt csak egy-két hétig tartó nemzetközi tanfolyamokon, bátorítást csak egy szűk szakmai kör elismeréséből nyerhettünk. Később az együttes mindinkább bekerül a nemzetközi táncélet vérkeringésébe: fesztiválokra kapunk meghívást, külföldi koreográfusok készítettek velünk koreográfiát, táncosaink külföldi produkciókban vettek részt. Számunkra ez a munka felfedezés, a mozgás és az élet végtelen lehetőségei közül egynek a feltárása. Előadásainkkal arra szeretnénk bátorítani közönségünket, hogy keressék és találják meg saját, egyéni útjukat, hogy ők is megízlelhessék a megismerés örömét.”
(Részlet egy korábbi pályázati anyagból)

- Művészi műhely volt annak idején a Berger táncegyüttes?
Gálik Éva: Amikor páran összeálltunk, és dolgozni kezdtünk Berger Gyulával, akkor az ő technikai tudásán alapuló műhelymunka indult el. Fogalmazhatunk úgy, hogy tudását kitette az asztalra, és közös ötletek felhasználásával kialakult egyfajta tréning. Senki nem mondta azt, hogy ez műhely vagy sem. Utána azonban felmerült az az igény, hogy alakuljon mindebből egy együttes. Így lettünk Berger Modern Táncegyüttes, melyben a munka módszere megváltozott a korábbi tréningekhez képest.
Kálmán Ferenc: Egy információmentes, táncáramlatoktól elszigetelt világban született meg az együttes. A csoportban való részvétel volt számunkra az egyetlen, szakmai szempontból értelmes időtöltés, amitől azt lehetett remélni, hogy az elmélyült munka után az ember továbbléphet, új dolgokat találhat meg, fedezhet fel. Annak ellenére előbbre juthatunk, hogy nem külföldről szerezzük be az információkat. Tehát egy intenzív, „belterjes” munkával abba az irányba haladhatunk, amely mindenkinek tetszett. Szerintem teljes mértékben művészi műhely volt, ami ott folyt.
Berger Gyula: Abban az értelemben volt műhely, hogy olyan emberek alkották, akiket egy bizonyos fajta érdeklődés egybefűzött, csak azzal a különbséggel, hogy ami összekapcsolt minket, az én voltam. Én nyújtottam a tápanyagot, amelyen rágódtunk. Úgy érzem azonban, hogy ez ma nem működhet. Kevés lenne a teljes munkához.
- Hogyan értelmezitek a műhely fogalmát?
Berger Gyula: Jelenlegi tudásom szerint a kommunikáció és az információcsere a legfontosabb benne, egymás munkájának támogatása, az energia valamiféle körforgása az adott csoport tagjai között. A műhely ugyanis egy alkotó közösség, független alkotóművészek önkéntes társulása, akiket a közös érdeklődés hoz össze. Elég szabad és laza szövetség ahhoz, hogy a műhelytől függetlenül dolgozhassanak a tagok, de egy olyan hely, ahova az embernek érdemes behoznia a munkáját, mert a többiek munkája is tud ezáltal gazdagodni.
Gálik Éva: A műhely szerintem egy olyan alkotási, működési forma, amelyben az összes résztvevő gondolata, ötlete, emberi sajátossága szerepet kap a munkában. De fontos, hogy legyen valaki, aki az egészet átfogja, vállalja a vezető szerepet, irányítja a munkát, de nem diktatórikus módon, hanem úgy, mint egy apa, aki hagyja, hogy körülötte játsszanak a gyermekei.
- A műhely ezek szerint zárt közösséget jelent?
Gálik Éva: Egy zárt közösségben túl egysíkú produkciók születnének meg. Egy idő után nem tudna újat felmutatni a csapat. Ezért fontos, hogy egy műhelymunka ne zárt közösségben folyjon, hanem hívjanak oda be új embereket, friss energiákat, több éves tapasztalatokat
Kálmán Ferenc: Nagyon nyílt csoportélet volt nálunk, ahol voltak összeveszések, barátságok, összetartások. És volt egy csomó ember, aki csak időlegesen vett részt a munkában. Volt, aki nem dolgozott tovább ott fél évnél, mégis úgy emlegeti, mint élete egyik meghatározó, nagyon gazdag periódusát. Tehát műhelyként a Berger együttes abszolút nyitott volt.
Berger Gyula: Nehéz kérdés, hogy egy műhely mennyire legyen nyitott. Szerintem sokféle variáció lehetséges. A szituáció, a műhelyben résztvevők egyénisége, személyisége, egymással való kapcsolatuk határozza meg, hogy az a hely milyen legyen. A műhelymunka kiindulópontja és egyben végpontja az egész munkafolyamatnak. Tenger, ahonnan előkerülnek, és a közönséggel való találkozás után visszatérnek az ötletek.
- Van hierarchiája egy műhelynek?
Berger Gyula: Lehet, hogy naiv vagyok, de nekem igazán az rokonszenves, ha nincs igazi hierarchiája a műhelynek. Illetve ha ez mindig önkéntes és változó. Ideális esetben bárki betöltheti a vezető szerepet, aki az aktuális munkát irányítja. Az a műhely, amelyet létrehoztam, nem ilyen volt. Az az én vezető szerepemre épült, és ebbe borzasztóan bele is fáradtam.
Kálmán Ferenc: Mindenki annak a tehetségnek a kisugárzásából próbált élni, ami Gyusziból akkor egyértelműen áradt. Ő maga pedig egyéniségéből fakadóan nem támaszkodott a csoportra.
Gálik Éva: Teljes egészében Gyuszi találta ki a koreográfiát. Mi csak megtanultuk a mozgásokat, és belehelyeztük a saját egyéniségünket. A hosszú együttes munka vége felé, már valóban műhelymunka eredményeként készült el 1992 körül az utolsó darabunk.
- Milyen stílusban dolgozott a Berger együttes.
Kálmán Ferenc: Először is volt egy ember, aki gellert kapott egy párizsi varieté úton, ahol eltöltött néhány hónapot, kortárs tréningekre járt...
Gálik Éva: ... és egy külföldön tanult modern technikát, a Limón technika egyik ágát hozta haza.
Kálmán Ferenc: És ott álltunk néhányan, akiket a modern tánc érdekelt. Csak jazz táncot tanulhattunk, mert ez volt akkor a palettán a pantomimen kívül, ha valaki nem vonzódott a baletthez vagy a néptánchoz. Imádtuk csinálni. A korai modern táncok még lappangtak. Szeged még nem volt, Bozsik Yvette még a Balettintézetbe járt, és elszigetelten, egy nagyon kicsi performance világban dolgozott. Kovács Gerzson Péter ekkor még néptáncolt.
Berger Gyula: Amit elkezdtünk csinálni, valóban nagyon új volt, nemcsak a közönségnek, hanem az előadóknak is. A munkamódszerünk számomra is felfedezést jelentett. A tréningek úgy folytak, hogy én elöl mozogtam, a többiek pedig utánoztak. Ha valaki valami érdekeset talált, akkor természetesen szólt, de alapvetően állandó ismétlésen és a mozgáspéldáim követésén alapult a munka. Ez egy ideig jól működött, mert akkoriban minden ismeretlen volt számunkra. De nem hiszem, hogy ez a módszer ma eredményes lehetne, mert előbb-utóbb beszűkülést eredményez. Egy idő után mi is éreztük ezt. Lehet, hogy abból is adódott, hogy közben kitágult a világ, szélesedett a látókörünk.
- Tagolódik korszakokra a Berger együttes munkája?
Berger Gyula: A legelején nem gondoltuk, hogy együttes leszünk. Nem produkcióra koncentráltunk. Az volt a célunk, hogy megtaláljuk az utat, amin el lehet távolodni a klasszikus tánctól, illetve a néptánctól. Próbáltunk magunknak egy újfajta mozgásrendszert, mozgásmódot kitalálni, ami jobban megfelelt az egyéniségünknek, a fizikumunknak. A második korszakunk akkor kezdődött, amikor megjelentek a „koreográfia-csírák”, amelyek az anyagot elkezdték szervezni, és Szabó György felkérte a társaságot, hogy a Petőfi Csarnokban csináljon egy előadást.
Kálmán Ferenc: Az csak másodsorban merült fel, hogy előadások, művészi produkciók szülessenek. Azt hiszem, Szabó György szorgalmazta azt, hogy ha amit csinálunk, jó és értékes, akkor előadást kellene készítenünk belőle. Meg kellene mutatnunk, hogy létezünk. Mindaddig alapvetően kísérleti műhely voltunk.
- Ez volt az első ilyen felkérés?
Berger Gyula: Ez volt az első komoly felkérés. Felléptünk már korábban is a VSZM-ben, ahol egyébként próbáltunk, de ezeket nem sorolom a komoly bemutatók közé. Amolyan házi előadások voltak, kalandos és nevetséges momentumokkal. A nagyobb közönség elé való kilépést a Petőfi Csarnokban tartott bemutató jelentette.
- Addig fel sem merült bennetek, hogy szélesebb közönség elé lépjetek?
Berger Gyula: Amióta az eszemet tudom, amióta elkezdtem táncolni, mindig is szerettem volna koreográfus lenni és darabokat csinálni. Akkoriban ez mégsem jutott eszembe. Nem ez volt a fontos, nem ebből az elképzelésből indult ki az akkori munka. Sokkal fontosabb kérdés volt számomra, hogy hogyan tudok táncolni, mint az, hogy milyen koreográfus vagyok.
- A felkérés szinkronban volt azzal, hogy koreográfusi ambícióid újjáéledtek?
Berger Gyula: Azt hiszem, hogy szervesen és jókor jött az ajánlat, mert a házi bemutatók szintjén túlléptünk. A Petőfi Csarnok felkérése a munkát egy magasabb szintre emelte. A közösségi házban lévő bemutatókhoz képest a Petőfi Csarnokban megjelenni nagyobb felelősség is volt.
- Nem jelentett terhet számotokra, hogy produkciókat kell létrehozni? Hogy folytonossá kell tenni a jelenlétet?
Berger Gyula: Időnként biztos, hogy terhet jelentett, de a kezdet kezdetén ez találkozott a csoport akaratával. A munkánknak az adott értelmet, hogy közönség elé lépünk a gondolatainkkal. Miután jól fogadták a produkciókat, az előadások készítése szépen folyamatosan belülről jövő igénnyé változott. Most jobban érzem azt kényszert, hogy meg kell mutatkozni. Nem feltétlenül azért alkotok, mert ez számomra fontos, hanem azért, mert egyrészt jelen kell lennem, másrészt pénzt kell keresnem.
Kálmán Ferenc: Nem mondom, hogy akkor az élet olyan nagyon jó volt, de könnyebben meg lehetett élni. A Berger műhely működhetett körülbelül 6-8 éven át úgy, hogy semmiféle anyagi támogatást nem kapott. Akit érdekeltek a tréningek, az az életmódját úgy alakította, hogy a próbákon - heti öt alkalommal, naponta négy órán keresztül - ott tudott lenni, így részese lehetett ennek az öngyarapító, intenzív munkának.
- Volt-e az egyes produkcióknak korszakmeghatározó szerepük?
Berger Gyula: Azt hiszem, nem annyira darabhoz, inkább társulathoz köthető a korszakolás. Különböző előadásokat csináltunk néhány évig, de utána következett egy belső válság a csapatban, és akkor pár hónapra szünetelt a munka. Később újra szerveződött a gárda, pár régi emberrel, de csatlakoztak újak is. Újrakezdtük a munkát, előszedtünk egy korábbi darabot, és átalakítottuk. Tulajdonképpen ugyanaz történt a darabbal, mint az együttessel. A munka magja megmaradt, de társultak hozzá új elemek. Érdekes volt, ahogy a múltból átemeltünk dolgokat, és az folytatódott a következő korszakban is. A tréningeket továbbra is én vezettem, ahogy a kezdet kezdetén. Aztán volt egy olyan pont, amikor a tréning, amit addig csináltunk, picit megváltozott, mert mindenféle behatások értek valamilyen külföldi kurzuson. Az, amit ott kaptam, részben találkozott azzal, amit addig csináltunk, de a tréningmunka hangsúlyait, karakterét megváltoztatta. Azonban a munka említett szüneteltetése után egyre erősebb elégedetlenséget éreztem magammal és azzal a munkamódszerrel szemben, ahogy dolgoztam. Közben én is és a táncosaim is egyre több információval találkoztunk. Sőt, már ők is tanítottak. Kálmán Ferenc Angelus Ivánnal megalapította a Kreatív Mozgás Stúdiót, és Feri egyre határozottabban képviselte a saját elképzeléseit, amelyeket, úgy éreztem, számításba kell vennem.
- A Kortárs Táncműhely volt annyira erős, rendelkezett olyan tartalommal, mint a Berger műhely?
Kálmán Ferenc: Nem törekedtem arra, hogy a Kortárs Táncműhelyt én vezessem egy személyben. Nem vagyok olyan zászlóbontó, mint annak idején a Berger volt
- Szóval „felnőtté váltak”, önállósodni kezdtek a társulat tagjai?
Berger Gyula: Valóban, a társulat többi tagja is megerősödött, felnőtt. Alkalmasak lettek arra, hogy belépjenek a képbe. Én viszont egyre jobban összezavarodtam, elsősorban az új információk hatására. „Művészi válságba” kerültem, mert a világképem - sokadszorra - összeomló félben volt, és az új kép még nem tudott teljesen kiépülni. Ez volt a harmadik, utolsó korszak. A megszűnéshez vezető út kezdete.
Gálik Éva: Gyulára én mindig felnéztem, a mesteremnek tekintettem. Mind a mai napig úgy érzem, hogy nagyon értékes ember, aki olyan úttörő munkát végzett a modern tánc kezdeti időszakában, ami ha nem lett volna, akkor most nem lehetne ilyen sokszínű ez a műfaj. De a vele való munkának körülbelül a hatodik éve után úgy kezdtem magam érezni, mint egy gyerek, aki egyre többet szeretne kapni az apjától, és ő ezt a várakozást nem tudja teljesíteni. Egyre csalódottabb lettem, de valamiért még éveken keresztül maradtam, vártam tőle valamit. Ez negatívan befolyásolta kettőnk kapcsolatát Utólag megértettem, hogy miért dolgozott így, és mi okozta a kimerülését. Megértettem, hogy miért keresett új utat a Bolyongás című darabbal, és hogy ez miért nem sikerült jól.
- A Bolyongás volt az utolsó produkció?
Gálik Éva: Igen, és szerintem ebben vált igazán műhellyé az együttes. Úgy született, hogy Gyula kitalálta a koncepciót, különböző gondolatokat vetett fel, improvizáltatott minket. Ezek azonban nem konkrét, kitalált mozgásrendek voltak, hanem inkább ajánlatok. Az improvizációkból raktuk össze végül is a darabot, amely már rögzített egész volt.
Berger Gyula: A Bolyongás nagyon elnyújtva, hosszú szünetekkel, két évig készült. Szerintem már elég világosan mutatta, hogy mennyire széteső félben volt a csoport. Széttartó erők kezdtek érvényesülni a műhelymunkában. Nem lehetett együtt tartani igazán a csapatot, az én kételyeim és az emberekben megfogalmazódott kérdések miatt sem.
- Tehát nem volt váratlan az együttes megszűnése?
Berger Gyula: Én ezt úgy éltem meg, mint egy hosszú, agonizáló folyamatot, amelynek megvoltak a maga szépségei és értékei. Éreztem, hogy elveszítettük a lendületet.
Kálmán Ferenc: Gyula energiaforrásai egy bizonyos ponton kimerültek. Az az út, amelyen tulajdonképpen inspirációmentesen, elszigetelten próbált előre jutni, zsákutcának bizonyult.
Gálik Éva: Szerintem tényleg azért szűnt meg az együttes pont a Bolyongás után, mert addigra valóban mi is felnőttünk. Ebben az időben már majd’ mindannyian tanítottunk különféle stílusokban, kisebb-nagyobb koreográfiákat készítettünk, legfőképpen együttesen kívül. Az a lényeg, hogy felnőttünk, és bár nem mondanám azt, hogy ezt a Gyuszi emberileg nem tudta feldolgozni, de mindenféleképpen már olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy nehéz volt ezt a váltást okosan, éretten és intelligensen meglépni. Ugyanakkor én úgy érzem, hogy a Gyuszi nem tudta az együttest tovább vezetni.
Berger Gyula: Kimerültem, kiürültem. Naponta négy órát dolgoztunk, úgy mint egy hivatásos együttes, és utána mindenki ment a maga saját munkájára. Én elég sokat tanítottam, és úgy éreztem, hogy ismételgetem magam, nem tudok továbblépni. Nem kaptam inspirációt sehonnan.
- Nem lehetett volna arra a módszerre építeni a további munkát, ahogy a Bolyongásban dolgoztatok?
Kálmán Ferenc: Bár volt arra kísérlet, szóbeli utalás, késztetés is, hogy Gyula nyisson, valójában ez nem történt meg. Talán a helyzet sem volt hozzá adva.
Berger Gyula: Azt láttam, hogy nem rajtam áll vagy bukik az együttes sorsa, hanem ez egy több tényezős képlet. A többiek felől is éreztem, hogy valami mást kellene csinálni. Noha még ők is mondogatták, hogy most is a vezetőjüknek tartanak, hogy most is követnek. Nem kételkedtem abban, hogy őszintén mondják, csak azt éreztem, hogy nincs valós tartalma. Megkíséreltük átfordítani, kölcsönössé tenni a műhelymunkát. Egy ponton nyíltan megmondtam, hogy nem tudom, nem akarom mindig én vezetni a munkát. Akkor többiek is megpróbáltak tréningeket tartani, de azt hiszem, senki, én sem voltam felkészülve arra, hogy egymástól tudjunk tanulni, hogy el tudjuk egymást fogadni.
Gálik Éva: Gyula az utolsó időkben egyre inkább arra biztatott bennünket, hogy hozzunk létre kisebb darabokat. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy nagyon kevés önbizalommal mertem belefogni ilyesfajta munkába, mert nem éreztem magam elég érettnek hozzá. Itt van mellettem egy nagy mester, és akkor elkezdjek mellette alkotni? Nagyon nehéz volt. Később sokkal könnyebbnek éreztem az alkotást úgy, hogy kikerülök a szárnyai alól.
Berger Gyula: Sem ők, sem én nem tartottunk még azon a ponton, hogy egy új modell fel tudja váltani a régit. Amikor elbizonytalanodtam a szerepemben, akkor meglazultak a kötelékek is. A hosszú együtt töltött évek alatt a baráti kapcsolatok is meglazultak annyira, hogy átfordultak az ellentétükbe, ami megakadályozta, hogy a felém irányuló egypólusú kötődés átforduljon egy többpólusú, többszálú kötődéssé. A lázadás pontjáig jutottunk, még akkor is, ha ez a lázadás némiképp öntudatlan volt a csoport tagjainak részéről. Természetesen személyes problémák is tarkították ezt a történetet. Szerintem jó párunknak elege lett egymásból és a munkából is.
Gálik Éva:. Meglehetősen feszülten váltunk el egymástól, amikor bejelentettem a Gyuszinak az utolsó darab egyik előadása után, hogy már nem akarok tovább részt venni a Berger együttesben. Később feloldódott a feszült viszony közöttünk, megtörtént az a szeretetteljes közeledés és egymásra találás, amely magasabb szintre emelte kapcsolatunkat.
- Volt valamilyen esély arra, hogy mégis együtt maradjon a csoport?
Kálmán Ferenc: A megszűnéshez hozzájárult az is, hogy senki nem volt egzisztenciálisan elkötelezve az együttesnek. Sem a Gyula, sem az együttes nem kapott ezért pénzt, mindenkit csak és kizárólag a szakmai érdeklődés, a kutatás, az előrejutás hajtott. Gyula energiaforrásai egy bizonyos ponton kimerültek. Az az út, melyen eléggé inspirációmentesen, elszigetelt módon próbált előre jutni, zsákutcának bizonyult. Időre volt szüksége, hogy ezt átgondolja és új energiákat szívjon magába.
Berger Gyula: Abban a szituációban nem hiszem, hogy lett volna lehetőség a munka folytatására. Bár sokat kételkedtem magamban, a külső erők arról igyekeztek meggyőzni, hogy nincs itt semmi különösebb baj, csak csinálni kell azt, amit régen csináltam. Én úgy éreztem, hogy ez nem így van, mert nem tudok úgy működni, ahogy régen.
- Hogy tudtál rendet rakni magadban?
Berger Gyula: Radikális utat választottam, elhagytam az országot, Hollandiába utaztam tanulni. A döntéshez vezető folyamat nehéz volt, de magát a döntést könnyű volt meghozni. Persze ennél azért bonyolultabb a dolog, mert eredetileg csak arról volt szó, hogy fél évre elmegyek, és igazából nem mondtuk ki, hogy megszűnt az együttes.
- Elképzelhető, hogy voltak az együttesben olyan tagok, akik még illúziókat tápláltak?
Berger Gyula: Nem. Ilyen értelemben nem. Mindenki számára világossá kellett válnia addigra, hogy ez nem mehet tovább. Ha valamit fájlalok, akkor azt, hogy nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. De amúgy természetes módon kihűlt, véget ért a dolog. Lehet, hogy a hollandiai út megkönnyítette számomra a válást, mert onnantól kezdve, hogy egyre mélyebben merültem bele a tanulásba, egyre inkább éreztem, hogy ami történt, az elmúlt, lezáródott. Szerintem mindenki érezte ezt, csak mindenki más és más pillanatban döbbent erre rá.
- Hogyan alakult a Berger együttes után a pályátok?
Gálik Éva: Az együttes elhagyása után másfél évet dolgoztam a Sofa Trióval, ebből született meg a Csokoládé legendája. Nem csak itthon, hanem külföldön is játszottuk a darabot. Nagyon nagy élmény volt megismerni a külföldi színházak munkamódszerét, mert erre addig nemigen volt lehetőségem. Azután kisebb és rövid ideig tartó projektekben vettem részt, többek között külföldi mesterek irányítása alatt, majd a Dream Teamtől kaptam egy felkérést. Egy évig dolgoztunk együtt, és megszületett az Apokalitka című előadás, melyet legfőképpen a Merlin Színházban játszottunk. Közben folyamatosan tanítottam. Talán 89-ben vagy 90-ben elvégeztem a modern táncpedagógus képző iskolát. 1990-91-től úgy alakult, hogy egyre inkább specializálódtam a Limón technika tanítására. Azt hiszem, hogy számomra meghatározóbb a tanári pálya annak ellenére, hogy táncosként rendszeresen részt veszek különböző produkciókban.
Kálmán Ferenc: Angelus Ivánnal dolgoztam hét évig, a Kreatív Mozgás Stúdiót együtt alapítottuk, bár ebben ő volt a keményebb, motorikusabb ember. Aztán volt egy saját műhelyem, a Kortárs Táncműhely, amely négy éven keresztül egyfajta szimbiózisban élt, vagy legalábbis próbált élni a MU Színházzal. Ott arra törekedtem, hogy azok számára, akik több-kevesebb szellemi, technikai inspirációval rendelkeztek, legyen egy hely, ahol a munka túl mutathat a szimpla technikai karbantartáson. Jó ideig meg is volt ez a vonzereje a műhelynek. A befutottak, a neves táncosok együtt tudtak dolgozni a kezdőkkel. Szerettem volna, hogy minél többen eljöjjenek, hogy szellemi „találkozásokra” kerülhessen sor. Ennek hatására nagyon sok új csoport szerveződött, új együttműködések alakultak ki. Ez azt igazolta, hogy valóban fontos katalizáló szerepet tölthet be egy műhely. Azt akartam ugyanis bebizonyítani, hogy a műhelymunka értékesebb, mint a produkciókészítés. Az előadásoknak ugyanis semmi érdemi visszhangja nincs. A mai táncéletben ez a legfőbb probléma: megnézzük, lesajnáljuk, megdicsérjük a produkciókat, és ezzel véget ér a kommunikáció. A Kortárs Táncműhellyel azt is meg akartam mutatni, hogy ezen kívül mennyi mindent tudnak egymásnak nyújtani az alkotók. Később azt is próbáltam elérni, hogy a közösség szükségletei és az általam fontosnak tartott dolgok azonos irányba mutassanak - de anyagi és időbeli korlátokba ütköztem. Így végül lemondtam arról, hogy az összes igényt kielégítsem, és az érdeklődésemnek jobban megfelelő irányt kezdtem el határozottabban képviselni. Ez tulajdonképpen konfliktusba került a „közszolgálati” elvárásokkal. A műhelyt az utolsó időben ez a feszültség határozta meg. Bár még egzisztál a Kortárs Táncműhely, van valamifajta folyamatossága, de nem működik rendszeresen.
- Hatásában tovább él a Berger-műhely?
Gálik Éva: Mély kollegiális kapcsolatok kötnek össze azóta is bennünket. Többször csináltunk „Berger- találkozót”. Olyan volt, mint egy osztálytalálkozó. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy ki merrefelé kanyarodott el, ki hogyan folytatta a munkáját, sőt azt is nagyon érdekes látni, hogy kire milyen hatással volt az akkori munkánk. Közel tíz évet dolgoztam a Gyuszival, és tudom, hogy nagyon sok minden, amit jelenleg csinálok, az a Berger együttesben létrejött alapokra épül. A tánctechnikát mindannyiunk mozdulataiban fel lehet fedezni, de talán fontosabb a művészi hozzáállás. Az a pozitív befelé fordulás, az a kereső módszer, amely azt eredményezi, hogy számomra a mozdulatok igazzá válnak, valóságossá, mert egy belső keresés után szüli meg a testem. A tréningjeinkben és előadásainkban egyaránt észre lehet venni ezt a mentalitást, mert nem maradtak külsődlegesek a mozdulatok. Sokszor azt is látom belül, milyen vívódásokon és kereséseken keresztül születik meg a tánc.
Kálmán Ferenc: Azt a tipikus Berger stílust, amin a csoport elég sokáig dolgozott, és amely a technikát, az előadásokat jellemezte, már Gyuszi is elkezdte bontogatni a vége felé. Gálik Éva még a Berger által kidolgozott technikán keresztül kezdte el a pedagógusi pályafutását, és ezt most is vállalja. Viszont azt is, hogy ebből ő úgy lépett tovább, hogy egyrészt visszanyúlt az alapokhoz, másrészt pedig a saját egyéniségéből fakadó, a saját maga által megszeretett mozdulatokkal alakította magára mindezt.
Gálik Éva: Amikor elvégeztem a modern tánc mesterképzőt, akkor Berger Gyuszi tanította ott a Limón technikát. Miután elment Hollandiába, az iskola szervezője, Török Jolán megkért, hogy folytassam a munkáját. Ekkor, hogy tanítani tudjam, különböző anyagokból utána néztem, és megtanultam a klasszikus Limón technikát. Ebből alakult ki egy sajátos Gálik Éva-féle Limón technika, amely a klasszikus Limón technikából, a Graham technikából, és a kontakt technikából áll össze.
Kálmán Ferenc: Mozdulataimban ma már viszonylag keveset őrzök a hajdaniakból. A későbbi munkáimnak nincs igazán köze a Berger stílushoz. Elég későn kezdtem a pályát, ezért hangsúlyozottan fontos volt számomra, hogy mennyire jól táncolok. De azt láttam, hogy akármennyit tréningezem a Gyulával, technikailag mindig van közöttünk egy olyan szakadék, amin nem tudok átlépni. Magyarul, soha nem leszek olyan jó táncos, mint ő. Ezt annak ellenére is mindig éreztem, hogy a csoportnak oszlopos tagja voltam hosszú időn át. Ez késztetett arra, hogy elkezdjem keresni azokat az új mozgás- és tánctechnikákat, amiktől mégiscsak továbbfejlődök.
- Tehát nem is konkrétan a műhelyben tanultak, hanem inkább a műhelyhez való viszonyulás volt az inspiráló erő, ami aztán tovább vezetett.
Kálmán Ferenc: Igen. Mindig éreztem, hogy van keresnivalóm a pályán, de azt láttam, hogy bizonyos technikai szintet nem tudok meghaladni. Így egészen más irányba mentem. De ennek a más iránynak is van köze a Berger táncegyütteshez, mert ott ismerkedtem meg különböző más technikák (ún. testületi technikák vagy relaxációs technikák) táncban való alkalmazhatóságával.
- A tanítás is egyféle műhelymunka?
Gálik Éva: Szerintem valamennyire az. Amikor kontakt technikát is kezdtem tanítani, nemcsak a szorosan vett technika vált fontossá. Különböző improvizációs gyakorlatokat alkalmaztam a tréningeken, s a gyakorlatokon keresztül valamiféle műhelymunka kezdődött el. Ebből azonban nem született előadás, mert a tanítványaim előadóművészként nem voltak annyira felkészültek, hogy vállalni merjék mozdulataikat a színpadon is. Egy idő után úgy éreztem, hogy frusztrálja őket a színpadi megvalósítás kényszere. Nem merik megmutatni magukat. Mihelyt úgy döntöttem, hogy nem muszáj előadást készítenünk, jobban beindult, fellángolt, sokkal színesebb lett a munka. Az ekkor szerzett tapasztalatokból merítve tudtam együttdolgozni, 95 vagy 96 nyarán az egri Atellana táncműhellyel, akikkel a második darabunk már úgy készült, hogy az műhelymunkának nevezhető: az improvizációkon keresztül a táncos a saját személyiségét vihette bele a darabba.
- Hogy látjátok a hazai táncéletet? Vannak benne műhelyek?
Kálmán Ferenc: Hát nem tudom. Azt gondolom, hogy Imre Zoli idején a szegedi együttes műhely volt, ő valóban műhelyteremtő szellemiség volt. De most is nagyon sok vendégkoreográfus dolgozik náluk, saját koreográfusaik is elég jók, az együttes is elég stabil. A Közép Európa Táncszínházban nem tudom, hogy folyik-e műhelymunka. Ők inkább repertoárszínházként működnek. Bozsik Yvette-tel dolgoznak többé kevésbé állandó táncosok, és megy előre a maga útján. A Gerzson… hát talán.
Gálik Éva: A Sofa Trióban úgy érzem, hogy - bár nem a ideális módon - de egyfajta műhelymunkában tudtunk együtt alkotni. A darabot koncepcionálisan Rókás Laci fogta össze, és a mi improvizációinkból, gondolatainkból épült fel a mű. Így született meg A csokoládé legendája. Gold Bea, Mészöly Andrea is hasonlóképpen dolgoznak...
Berger Gyula: Gondolom, hogy ma is léteznek műhelyek, bár csak a jéghegy csúcsát látom, mert nem ismerem a csapatok belső életét. Feltűnt rengeteg fiatal tehetség. De nincs igazán rálátásom a terepre.
- Fontos a műhelymunka?
Gálik Éva: Szerintem fontos. Ha egy jó előadásban megjelenik az előadóművész egyénisége, ez mindenféleképpen a műhelymunka eredménye. De akkor is lehet műhelymunkáról szó, ha a koreográfus vagy rendező „ráosztja” a táncosra a szerepet, itt is adódnak ugyanis olyan lehetőségek, amelyek megjelenítési formája a műhelymunka eredményeit tükrözi.
Berger Gyula: A műhely mint bázis nagyon fontos. Elgondolkoztató, hogy hogyan hoztam létre az utolsó három produkciót. Megpályáztam egy projektre pénzt, kaptam is rá valamennyit, összehívtam az embereket és megcsináltam a darabot. De mégsem mondanám, hogy nincs mögötte műhelymunka, mert egyrészt a Hollandiában végzett tanulmányaim is annak nevezhetők, másrészt akkor is érzek szellemi kötődést bizonyos emberekhez, ha ez nem is jelenik meg explicit, állandó együttlétben realizálódó műhelymunkában. Abban nem hiszek, hogy az ember mindentől, mindenkitől elválva képes egyedül bármit is csinálni. A műhelymunka lehetőség arra, hogy az embert egy közösséghez kötődjön, hogy kapcsolatot találhasson valami rajta kívül álló egésszel. Ennek a formának többféle változata lehetséges. A lényeg az energia körforgása. Akkor vagyok elveszve, ha mindig csak a saját energiáimat használom.
- A mai kor nem igazán kedvez a közösségek kialakulásának, ellentétben azzal az időszakkal, amikor a Berger-műhely megalakult.
Kálmán Ferenc: Nem gondolom, hogy most kevésbé volna lehetőség valami hasonlóra . Az akkori műhely kialakulását persze valóban elősegítette az a fajta egzisztenciális zártság, amelyben az ország akkor élt. A létezésnek egyetlen értelmes formája az volt, ha az ember - hacsak nem politizált aktívan - valamiféle művészi munkában vett részt.
- Tehát energiáit teljes mértékben ennek szolgálatába állította.
Kálmán Ferenc: Igen. És leszarta azt, hogy hogyan lehetett élni, hogy mi volt körülöttem. Azt próbálta csinálni, ami érdekelte.
Berger Gyula: A mai korszellem valóban nem kedvez a közösségi létnek, de lehet, hogy éppen ezzel erősíti a vágyat, hogy keressék egymást az emberek. Előbb-utóbb mindenki megérzi, hogy szétzilálódnak körülötte a dolgok, elveszítette a kapcsolatot a többiekkel. Lehet, hogy épp ezek a kedvezőtlen körülmények teremtik meg a belső igényt, adnak motivációt arra, hogy az emberek elkezdjenek egymás felé tapogatózni. Úgy érzem, hogy nem arról van szó, hogy nincs itt az ideje közösségben gondolkozni, csak új módszert kell találni ehhez. A Berger együttes alakulásakor az emberek valóban bele tudták vinni az energiájuk jó részét a közösségbe, most pedig kénytelenek szétforgácsolni magukat. Lehet tehát, hogy szellemi értelemben ma nagyobb szükség van a közös(ségi) munkára, mint valaha. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag szinte lehetetlen. A saját bőrömön éreztem ezt az első darabban, amelyet hazatérésem után csináltam, mert a munka egyszerű megélhetési gondok miatt teljesen szétforgácsolódott. (Három gátlás - a szerk.) Csak hárman voltunk, de nagyon nehéz volt koordinálni az embereket. Ezzel szemben a mostani darab - amelyben négyen táncolnak -, nagyon jól működik az alkotó közösség, de jelen esetben csak két hónapra szövetkeztünk egymással.
- A Hollandiában szerzett tapasztalatok új lendülethez segítettek?
Berger Gyula: Sok tényezőn múlik, de most valóban érzek magamban lendületet, amelyet azért minden nap fel kell építenem, mert egy-egy rosszabb hír vagy rosszabb nap után könnyen elveszítem a kedvem. Egyenlőre még mindig sikerült regenerálódnom. Megoldandó művészi problémát bőven találok. És most elég felkészültnek érezem magam arra, hogy másokra is tudjak figyelni. Ez teljesen más szerep mint amit a Berger együttesben betöltöttem, mert akkor állandóan rám figyeltek.
- Tehát a mostani együttes, a Berger Gyula és barátai másképpen működik?
Kálmán Ferenc: Úgy látom, hogy Gyula most irányítója az együttesnek, de ami a csoportban történik, azt már nem akarja felülírni. A társaság most nem belőle él...
Berger Gyula: Most szeretnék olyan egyensúlyt találni, ahol viszonos figyelem irányul mindnyájunkra.
Gálik Éva: Bár én nem veszek részt a mostani munkában, úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy másfajta műhelymunkát tudjon hatékonyan vezetni, Gyuszinak nagy szüksége volt arra, hogy kimenjen Hollandiába. Az a rendszer, amely olyan sokféle munkamódszerrel ismertette meg őt, új forrást jelentett számára. Itthon erre a feltöltődésre nem volt lehetősége.
- Tehát most kölcsönösebb viszony alakulhat ki az alkotótársakkal?
Berger Gyula: Igen, és a darabokat is így képzelem, így igyekszem csinálni. Azért nem merek egyenlőre még alkotóműhelyről beszélni, mert most még csak a második projekten dolgozunk, és mindkettőben különböző emberek vettek részt. Olyan emberekkel dolgoztam, illetve dolgoztam, akikkel számolok, akikre gondolok egy új műhely kialakításánál.
- Tehát el tudod képzelni, hogy lesz egy új csapat.
Berger Gyula: Igen, azt szeretném, ha megint lenne. A legjobban az érdekel, hogy megteremtsük azt a kutatómunkát, amely régen is jellemzett minket - azzal a különbséggel, hogy most nem csak belőlem indulnánk ki. Egymásnak tartanánk tréningeket, erre már sokkal inkább alkalmasabbak az emberek, mint korábban, mert az eltelt idő alatt mindenki a maga útját járta, és olyan dolgokat hozott létre, amelyek érdekelnek engem, és másokat is érdekelhetnek. Szisztematikus, rendszeres kutatómunkára gondolok, amiből érdekes darabok, érdekes kísérletek születhetnek. Az elkészítendő darabokra úgy tekintek, mint ennek a műhelymunkának a nyilvános megmutatására. Nem gyártani kell a produkciókat, hanem a folyamatba illeszkedő előadásokat kell létrehozni.
- Elképzelhető, hogy a műhelymunkából nem is születik produkció?
Berger Gyula: Attól függ, hogy a résztvevők mit akarnak elérni a műhelymunkával. Gondolkodhatok úgy is róla, hogy nem az a céljuk, hogy előadás szülessen, hanem valamilyen spirituális építkezést igyekeznek megvalósítani. Terapeutikus célzattal is végezhetnek munkát. Én azonban úgy gondolkodom erről, mint előadóművészetről. Szeretném, ha azt, amit csinálunk, a közönség elé tárnánk, mert ez a logikus következménye az alkotófolyamatnak. Ahogy a műhelymunkában is a munkatársaim elé tárom, hogy mire jutottam, a csoportnak is meg kell mutatnia magát a közönségnek. Az alkotófolyamatnak magasabb szinten való megismétlése az előadás, ahol a közönség hasonlóan kommunikál velünk, mint ahogy mi is egymással a műhelyben. Egy-egy előadás után visszavonulhatunk, végiggondoljuk a közönség reakcióit, majd újra kilépünk. Ezek azok lépcsőfokok, amelyek segítenek abban, hogy az ember képes legyen továbblépni.
- Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy majdhogynem értelmetlen produkciókat létrehozni műhelymunka nélkül. Igaz ez így?
Berger Gyula: Végül is műhelymunka nélkül talán nincs is alkotás, de a ez megjelenhet rejtett, láthatatlan formában is. Az az érzésem, hogy a műhelymunkát sokféleképpen lehet elnevezni. Az amiről beszéltem, kollektív alkotás, egymást támogató előadók műhelymunkája. De el tudok képzelni olyan művészt is, aki egész életében egyedül dolgozik. Ő is végez műhelymunkát, csak az ő esetében a társak közvetettebb módon, láthatatlanul vannak jelen.
Kálmán Ferenc: A mostani munka során az első heteket azzal töltöttük, hogy különböző mozgásterápiás gyakorlatokból ismert módszerekkel próbáltunk egymásnak teret adni, egymás számára megnyilatkozási lehetőséget teremteni. Tudatalatti dolgokat, nem csak az életünk vagy viszonyaink felszínét megmutatni, közben megtanulni egymásra figyelni. Mivel négyen vagyunk a produkcióban, és mindahányan más más generációt képviselünk, más technikai-tapasztalati háttérrel vagyunk jelen, ezért szükség volt erre a közösségépítő, kutató, anyaggyűjtő fázisra. Az itt felbukkanó mozgásötleteken keresztül kirajzolódott valamiféle „térkép”, és ez alapján próbáltunk elindulni, különfelé elkalandozni a következő időszakban.
- Ez csak egyszeri produkció, vagy a térképrajzoláson túl kirajzolódott valamifajta távolabbi perspektíva is?
Kálmán Ferenc: Gyulának van együttes alakítási ambíciója, de a jelenlegi produkciót speciel egyszeri alkalomra összegyűlt társaság készíti.
- Az együttesalapításban magad is részt vennél?
Kálmán Ferenc: Az esetleges részvételi szándékom ambivalens. Szeretem Gyulát, a munkáját támogatom a jelenlétemmel. Ugyanakkor amíg nem dolgoztunk együtt az én pályám másfelé kanyarodott. Másfajta küldetés, másfajta érdeklődés alakult ki bennem, ami lényegében egyeztethetetlenné teszi számomra azt, hogy állandó tagja legyek a csoportnak. De erről még tárgyalok. Nekem a közösség mindig fontos volt. Jelenleg azonban az ezzel kapcsolatos igényeim - a magánéletem eseményei miatt is - nulla szintre süllyedtek. Természetesen mindez az általam vezetett Kortárs Táncműhelyben történtekkel függ össze...
Berger Gyula: A közös munkát úgy képzelem, hogy akármelyikünkből kiindulhat a darabötlet. Meg kell keresni a módját, hogy miképp tudjuk inspirálni egymást. Lehet olyan módon is, hogy valaki elképzel egy darabot, de lehet úgy is, hogy csak ül és kívülről nézi, irányítja a munkát. A másik célom az, hogy ne csak táncosok legyenek jelen a műhelybe, hanem szeretnék teret nyitni zenészek, képzőművészek számára is.
Gálik Éva: Én is nagyon fontos tartom a társművészetek szorosabb kapcsolatát. Jelenleg a Műhely Alapítványban kezdtem el szervezőként is dolgozni. A célom az, hogy sokkal szélesebb körből vonjuk be alkotókat a táncéletbe. Mindenféleképpen olyan személyiségeket szeretnék magam köré gyűjteni, akikkel hatékony alkotó együttesek jöhetnek létre, amelyek nem csak egy tréningcsoportként működnek. Olyan alkotóműhelyt szeretnék létrehozni, ahol különböző társművészetek is megjelenhetnek, és ebben a közegben a különböző művészetek képviselői inspirálóan hatnak egymásra.
- Egy komplex alkotói műhelyt kívánsz létrehozni?
Gálik Éva: Így van. Nagyon elhatárolódnak egymástól a különböző művészeti ágak. Bár némi közeledést érezni, de nincs egy olyan hely, ahol például a tánc, a képzőművészet vagy a film alkotói azonos közösségen belül lennének jelen.


BEMUTATÓK
1984-90 között
Silanus sampon
Afro
Torzó (Berger Gyula szóló)
Növekedés
Synchro system
1990-92 között
1990 - A magyarázat (Budapest) - koreográfus: Monica Levy (USA)
Pillanatképek (Budapest) - koreográfus: Michele Larsson (USA)
1991 - (Nem) szentivánéji álom - koreográfus: Monica Levy (USA)
Gloria (Petőfi Csarnok) - koreográfus: Visontai Miklós
1992 - Bolyongás (MU Színház) - koreográfus: Berger Gyula


1997 - Három gátlás (Berger Gyula, Hargitay Ákos, Horgas Péter)

Tervezett bemutatók:
Mediterráneum (rendező Berger Gyula)
Pompej cappriccio (rendező Berger Gyula)
Mindkét előadás 1998 január 22.-én és 23.-án a MU Színházban kerül bemutatásra


Részlet Péter Márta: Új szinkronitás (A Berger táncegyüttes) című írásából (Fordulatok, szerkesztő: Várszegi Tibor, 1992, Budapest)
„A repertoárban vizsgálódva tulajdonképpen három vonulat tűnik elő, mégpedig nagyjából időben is követve egymást. Amint gyakran történik, az első korszak a leghosszabb: e kezdeti években születnek meg, alakulnak ki színpadi formájukban azok a koreográfiák, amelyek aztán a repertoár első, stabil darabjait is alkotják. Ennek az időnek grandiózus összegzése a Synchro System ötvenperces mozgásfolyama. Jószerivel fölbukkan benne minden, ami a táncból addig Bergert megihlette. Bár az alkotó-ahogy egy helyütt vallja - elsősorban a Limon-technika alapelveire támaszkodik, vagyis főszerepet kap művében a gravitáció kihasználása, a zuhanás és emelkedés, az egyensúly elvesztése és megtalálása közti folytonos átmenet, azért más mozgásformákat is fölvonultat. A legszembetűnőbbek például a néptáncra ütő tapsos lépésvariációk, amelyek a kortárs zeneszerzőknél is gyakran kitüntetett repetíciós elvet követik. A sorozatok jó néhányszor ismétlődnek, s miközben az előadók rendkívüli ritmusérzékét is megmutatják, kialakul belőlük az a markáns lüktetés, különös pulzálás, amellyel szemben indulhat az új akció. A Synchro System színpadán egyszer csak az egyik fiú - maga a koreográfus-előadó - kezd a táncosok ellenében mozogni, ám úgy, hogy bizonyos, precízen kiszámított pillanatokban mégis együtt mozduljon velük. A nézőnek muszáj ráhangolódnia a látványra; azon kapja magát, hogy várja e nem túl teátrális, ám rendkívül hangsúlyos fordulópontokat. A mű többi részletében már nyoma sincs keménységnek, lágy vonalú, laza ugrások és zuhanások, alig megrajzolt ívek, puha érintések szövődnek a térben, amely e koreográfiai felfogásban mozgástérből élettérré növekedik. Talán ez a minőségi változás okozza, hogy a nézőben a látvány személyes élményként árad szét: jó lenne
táncolni, jó lenne élni!”



Berger Gyula a kortárs táncegyüttes-alapítás úttörőjének számít Magyarországon. Ő az, aki néptáncos, balett és jazz képzéssel külföldi tapasztalat szerzésre indult akkor, amikor ez még meglehetősen nehéz vállalkozás volt, majd 1984-ben belevágott egy független társulat létrehozásába. Stílusa a Limon technika alapjain bontakozott ki; munkái a mozgást magát reprezentálják sztori nélkül, elsősorban a táncban való gondolkozást és építkezést helyezik előtérbe, s mindezzel hazánkban akkor első és egyetlen volt. A ‘90-es évek első felére azonban némelyek az alapító tagok közül már maguk is együttest, iskolát, vagy egyéni karriert indítottak, az irányzat terjedt, Bergert lassan új utak kezdték érdekelni. Az együttes utolsó éveiben már többnyire vendégekkel, vagy együttesbeli tagokkal koreografáltat a társulatnak, 1993-ban pedig, amikor hosszú távú külföldi tanulmányútra indul, az együttes megszűnik.
Együttes vezető: Berger Gyula - Amatőr, majd hivatásos néptáncos, 1979-80-ban a Győri Balettnél, 1981-82-ben a Honvéd Együttesben táncol. Graham, Limón, afro és kontakt képzés után 1984-ben alakítja meg a nevét viselő együttest. 1982-töl tanít, külföldön is tart kurzusokat. 1993-tól Hollandiában tartózkodik, az Arnhem-beli School of New Dance Developement növendékeként.

Néhány név a táncosok sorából: Bánki Gabriella, Gál Eszter, Gálik Éva, Hargitai Ákos, Horváth István, Kálmán Ferenc, Molnár Éva, Régenhart Éva, Visontai Miklós

08. 08. 7. | Nyomtatás |