Az életben maradás a tét

- Ahogyan ő fogalmazott a színházról, a társművészetekről, amilyen viszonya volt a mindennapi világhoz, gyökeresen eltért attól a gondolkodásmódtól, ami a hagyományos színházat, színészképzést jellemzi. Nem lehet, de nem is kell a kettőt összehasonlítani. Annak idején a százötven ember közül, akik velem együtt jelentkeztek, szinte mindenki tudta, mi az a Stúdió „K”, ki az a Fodor Tamás, és miért akar odamenni. Nekem akkor még fogalmam sem volt arról, mi is érdekel igazán, de amikor bekerültem ebbe az alkotóközösségbe, rájöttem, hogy a színházban együtt van mindaz, ami engem érdekel, csak addig nem tudtam megfogalmazni, mi is az. Egyáltalán nem volt bennem semmi tudatosság. Így érdemes találkozni a színházzal. Az én személyem és Fodor Tamás találkozása szerencsésnek mondható. Örülök, hogy megadatott a kiegyensúlyozott, egyenletes fejlődés.

- Könnyen ment a beilleszkedés?

- Nem volt hova beilleszkedni, gyakorlatilag mindegyikünk új volt. Fiatal, mindenre elszánt csapat jött össze. Füst Milán Catullusa volt az első bemutatónk. Tamás nemcsak rendezte, hanem játszott is az előadásban. Azzal is segíteni akart nekünk, hogy mellettünk állt a színpadon. Ám nehéz helyzetbe kerültünk az ő tudása, játéka mellett. A különbség szemmel látható volt a kétféle játékstílus között. A commedia dell’ artét a színjátszás alapjának gondoltuk, ezért megpróbálkoztunk ebben a stílusban dolgozni. Ez a felfogásunk csak később változott meg, amikor az Elektrára készültünk. Az Elektra a legjelentősebb előadás, ami a Stúdió „K”-ban a pályafutásom alatt született. Két-három évig játszottuk, sok előadást megért, külföldön is jártunk vele. Ebben a produkcióban volt a legnagyobb lehetőség az anyaggal való találkozásra. A szövegkönyvet Fodor Tamás írta az ókori és a modern Elektra-drámák felhasználásával. Sok időnk volt a munkára, ezáltal a már meglévő és az akkor újonnan jött tagok nagyszerűen egymáshoz csiszolódtak.

- Ekkora siker után miért mentetek el a fővárosból?

- Nem volt sem pénzünk, sem perspektívánk, de nyitottak és szabadok voltunk. Ezért nem utasítottuk vissza Schwajda György szolnoki igazgató meghívását. Fodor rendezett, mi - hatan - pedig csoportos szereplők lettünk. Az ottaniak nehezen fogadtak be minket. "Na, jönnek az alternatívok!" - mondták. Évekig tartott, amíg lassan feloldódott a feszültség a társulat és köztünk. Egyetlen önálló produkciónk jött létre Zalán Tibor Ószeresek című darabjából. Valamint tettünk még egy kísérletet, hogy Szilágyi Andor Szűz tíz tojással című darabjából készítsünk előadást. 1993-ban az igazgatóváltással megint nehéz helyzetbe kerültünk. Spiró György elutasított minket, de valószínűleg anélkül is eljöttünk volna. A kőszínház, mint intézmény, mint gondolkodásmód teljesen eltért a mienktől. Pesten nem volt hova mennünk, eleinte súlyos helyproblémákkal küszködtünk, két évig művelődési házakban vendégeskedtünk. 1995-ben kaptuk meg a Mátyás utcai helyiséget, amiből saját kezűleg építettük fel a színházunkat, miközben persze folyamatosan próbáltunk is.

- Azzal, hogy 1995-ben végre állandó helyhez jutottatok, levegőt tudtatok venni, megváltozott a műhely szellemisége?

- A színház magja évek óta együtt dolgozik. Lassan megtanultunk együtt dolgozni. Rájöttünk, hogy az egymásra figyelés, a megfelelő egymásra hangolódás lehet a az alapja a módszereinknek. Mindig törekedtem, törekedtünk arra, hogy a szellemiségünkből és az előadás szellemiségéből a kényszerítő körülmények ellenére se veszítsünk. Egyébként a Stúdió „K” mindenkori változását Tamás személyiségének változása jelenti. Ha Tamás abbahagyja, pont tevődik egy legenda végére. Ő a szellemi atyja az egésznek, ez köztudott és elfogadott. Ahogyan én észrevettem, Tamás az évek folyamán engedékenyebb, megértőbb lett, ami nem hiszem, hogy minden esetben jóra vezetett. És mire én eltanultam volna tőle a radikalizmusát, ő egyre lojálisabb lett.

- Említetted, hogy ha Fodor Tamás abbahagyja, megszűnik a Stúdió „K”. Folyik nevelés az alternatív színházak körében?

- Utódnevelésről szó sincs az alternatív színjátszók körében. A napi életben maradásról van szó. Az utódneveléshez két fél szükséges. Már az is nagy dolog, ha az egyik fél adott, de még akkor is hiányzik hozzá a másik. És ha mindkettő készen áll a feladatra, azok a biztonságos körülmények, amik ehhez a munkához kellenek, csak ritkán adatnak meg. Mindig lesznek csoportok, és ha valaki igazán tehetséges, akár ösztönösen, akár tudatosan, de úgyis rátalál az emlőre: nem fog elkallódni az újabb generáció. A főiskoláról sem jöttek ki az elmúlt években erős generációk, akkor ez hogyan lehetne elvárható az alternatívok nehezebb körülményei között. A szakma érzéketlenségére vall egyébként az is, hogy, mint annyi nagy szakembert, Fodor Tamást sem hívták meg tanítani a főiskolára. De lehet, hogy jobb is így, külön színházban. Nagy hiba, hogy nem ott, nem akkor találkoznak a tehetséges emberek, ahol kellene. Az is jellemző a mai magyar színházi világra, hogy aki színház közelébe kerül, azok többsége a karrierre vágyik. Azt, hogy mi történik, ha Fodor abbahagyja, hogyan folyik tovább a Stúdió „K” sorsa, tőle kellene megkérdezni. Nyilván ez neki is fontos kérdés.

- Komoly szakmai kapcsolat alakult ki közöttetek, adott a véleményedre. Együtt szerződtettetek tagokat. Hogyan látod te, aki folytathatná Fodor Tamás munkáját, ma azt az alkotóműhelyt, amiben elkezdtél dolgozni?

- A Stúdió „K” mindig is furcsa, vékony, pengeéles határmezsgyén mozgott a színházi világban. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy azon kevesek közé tartozom, aki eddig ezen járt. A jó értelemben vett profizmus tudásával, amihez hozzáadódik a jó értelemben vett alternativizmus nyitottsága, az amatőr szellemiség rugalmassága, lehet ezt a színházat működtetni. Olyan ez, mint egy jó házasság. De ezt a társaságot is utolérte a színházi világ változása. A pályázatok kiírásával bemutató-kényszeressé válnak a színházak. Mindig fel kell mutatni valamit. Ha a Stúdió „K” életben akar maradni, nem kerülheti el ezt a sorsot. Ha nincs meg ennek az infrastruktúrája (hely, társulat), nem tud talpon maradni. Abban az értelemben nem tartom már műhelynek, amilyen régen volt, de nagyon fontos, hogy jelen van a magyar színházművészetben. Fontos formációnak tartom, ami az évek folyamán kialakult. Rendelkezik egy olyan infrastruktúrával, amely lehetővé teszi, hogy talpon maradjon, de már nem tud műhely lenni. Vannak törekvések, megvan a készenlétiség arra, hogy műhely legyen, de nincs rá idő. Egy műhely többek között szabadon bánik az idejével. Nincs bemutatókényszer, különböző stúdiumokat tarthatnak. Most már ezek éppen csak azért vannak, hogy be ne rozsdásodjunk. Az igazi műhely nem ebben a formában működik. De még ebben a formációban is erős színfolt a Stúdió „K” a palettán, nem lehet figyelmen kívül hagyni.

- Milyen a megítélése a Stúdió „K”-nak a magyar színházművészetben?

- Vegyesen számolnak vele a szakmában. A kőszínházak számára zavarba ejtő lehetne a jelenléte, ha odafigyelnének rá. A saját létjogosultságukat láthatnák megkérdőjeleződni a Stúdió „K” fejlődésével, átalakulásával. A kőszínházak akár irigységgel is nézhetik azokat a huszonéveseket, akik pontosak tudnak lenni egyelőre még rutin nélkül ilyen kicsi helyen. Ez mind a Tamás érdeme, és azé a csoporté, ami ott összeverődött. Az alternatívok különcnek tartják a Stúdió „K”-t saját körükön belül.

- Tizenöt évig te is ehhez a csoporthoz tartoztál. Miért hagyja ott egy vezető színész a társulatát?

- A szakításról nem szeretnék beszélni. Túl friss, és inkább személyes konfliktusok következménye, mintsem szakmaié. Persze szakmai problémákból pattant ki a konfliktus, de az csak elindított egy lavinát. Még ma is sokat álmodom és álmodozom a Stúdió „K”-ról, de az ottani munkámat nem folytatom. Várok, kivárok, közben tervezgetek. Hiányzik, hogy nem játszhatom, de foglalkoztat, milyen is lehet nem színészként, hanem rendezőként bánni az  emberekkel. Eddig erre nem volt lehetőségem. Nem érzem, hogy megkötötték volna a kezem, de a vágy már régóta élt bennem. A színházban azt érezhetem, hogy önmagam vagyok, csupán szelep és a gőz. Az a dolgom, hogy érdekessé, elgondolkoztatóvá váljak a nézők számára, és hatni tudjak. Nem az önmegvalósítást tartom fontosnak. Azt szeretem én is alkotókénz nézőként is, ha azonosítani tudom a színpadi helyzeteket, embereket magammal. Ha nincsenek az embernek azonosítási pontjai, kapaszkodói, egy konstans, egy "kályha", ahonnan elindul és ahova visszatérhet, elveszik a tömegben, elveszíti önmagát.

- Mit tehet egy szűk rétegen belül ismert színész, ha  - akár magától is, de -  az utcára kerül?

- Május közepén léptem ki, amikor már nagyon késő volt bármit is találni. Hiába voltak reményeim, idő már nem volt arra, hogy bárhova elszerződjem gyakorló színésznek. Ennek ellenére megkértem néhány szakmabelit, akinek érdekel a véleménye, nézzen meg a még hátralévő előadásokban, meddig is jutottam. Olyan embereket kértem föl, akikről azt gondoltam, hogy tudnak bennem gondolkodni, bele tudnak helyezni abba a rendszerbe, amiben ők dolgoznak. Nem jöttek el, de ezért nem hibáztatom őket. Tudták rólam, hogy a Stúdió „K” vezető színésze vagyok. Elgondolkodtató, mindenképpen érdekes helyzet alakult ki. Lehúztam tizenöt évet a Stúdió „K”-ban, de mindenki körülbelül öt évvel ezelőtt látott színpadon. Most már kívülről látom, hogyan viszonyul a szakma a K-hoz, miképpen látják Fodor Tamást. Úgyis tudjuk, mit csinál- alapon már nem jönnek le megnézni. Igen ám, de hol vagyok ebben én, mint fejlődő színész? Nem tudják, hogy hol tartok. Valaki mondta, hogy hát engem mindenki ismer. Jó ajánló levél lehetne Fodor Tamás színészének lenni, de a gyakorlatban olyan, mintha nem is lenne. Úgy gondolom ráadásul, hogy dinamikus változáson mentem keresztül.

- Miután nem ajánlottak szerződést, mihez kezdtél?

- 1991-ben lett volna lehetőségem Peter Brook mellett dolgozni, de a Stúdió „K” elkötelezettjének éreztem magam. Ráadásul nem volt nyelvtudásom. Talán még ma is él az ajánlat, nem tudom. Ma az elsődleges feladatom, hogy pénzt keressek a megélhetéshez.