Se előre, se hátra

- Kecskeméti Leonce és Léna-rendezésed a nemzedéki problémáról szól: az új nemze­déknek a régi helyébe kell lépnie, de előbb magához a feladathoz kell valamiféle vi­szonyt kialakítania.

- Kecskeméti Leonce és Léna-rende­zésem személyes problémáimról szól, amiket a munka során megpróbáltam megosztani a legkülönbözőbb korú em­berekkel, akikkel együtt dolgoztam. A darab fogadtatása is nemzedékektől füg­getlenül osztotta meg a közönséget - leg­jobban a hatéves korosztálynak tetszett, akikkel a szervezők gyakran zsúfolták te­le a házat. Bemutatkozó előadásnak szántam egy frissen alakult társulatban - abban a városban, ahol a „bérlők" zömé­nek más az ízlése, és más színházi szoká­sokkal rendelkezik, mint amilyenek az enyémek. Ez már önmagában is „drá­mai" helyzet. És ideális keretnek látszott a Leonce és Lénában elrejtett metaszínházi gondolatok kifejtéséhez.

- Mik ezek a „metaszínházi" gondolatok?

- Egyfelől a „színház az egész világ" melankóliája, amit rossz irodalmárok és buta zsurnaliszták csépeltek közhellyé, de ami depressziót, hitvesztettséget, ha­lálfélelmet, tétovaságot és más efféle szörnyűségeket jelent, amik kívülállóvá teszik az embert; szemlélővé és nem cselekvővé.

Másfelől a darab tulajdonképpen a késő-romantika színházi kliséinek gyűjte­ménye, (amikből a születő operett-műfaj évtizedekig táplálkozott), s amiket Büchner parodisztikus formákként kezelt többek között talán azért is, hogy megóv­ja a dagálytól saját pesszimizmusát és a keserűségét. Ennek megfelelően a mű je­lenetei szinte egytől-egyig magukról a szerepekről és magukról a szituációkról szólnak: tettetésekre, átöltözésekre, átvál­tozásokra épülnek, csakhogy nem naiv módon, ahogy egy szokásos vígjátékban, hanem filozofikusan és reflektáltan.

- Amikor fölment a vasfüggöny, és mö­götte függönyre festve a kecskeméti színház homlokzata vált láthatóvá, Nóvák Eszter Ahogy tetszikje jutott eszembe, amely hason­lóképp magát a kecskeméti színházat idézte meg. Mintha ugyanarról beszélnétek mind­ketten: itt vagyunk mi, itt van ez a színház, itt a közönsége, mit tudunk kezdeni egymás­sal? Te egy kicsit konkrétabban is kérdeztél: mit tudunk kezdeni az operettjátszás Kecske­méten meghatározó hagyományával.

- Nem véletlen, hogy ugyanarról be­széltünk, hiszen a Leonce és Lé­na mottója sem véletlenül idézi az Ahogy tetsziket. Esztinek, pedig sokat et­tem a főztjét, és sok mindenben közös a gusz­tusunk... Ikerda­rabokról van szó: ő a lány-centrikus, én a fiú-centrikus fe­lét választottam a dolognak... Ami pedig az operettet illeti: nagyon remélem, hogy az előadás nem kelti azt a látszatot, mintha egy arisztok­ratikus színházeszmény nevében szapul­nám a nép érző szívét. Szeretném, ha lát­szana benne annyi önirónia, hogy a ma­gam ízlését is egyfajta ízlésnek tartom, amihez nagyon is közöm van ugyan, de nem képzelem, hogy ezzel „a" kultúra plébánosa lennék. Ez viszont nem jelent kritikátlanságot. Sőt. A kritika elenged­hetetlen: az is, ami rám záporozik, és az is, amit én osztogatok. Az előttünk járók nemzedéke még olyan színházat csinált, amely, főként politikai okok miatt, (ugyanakkor irigylésre méltóan) egységes közönséghez beszélt, s mert ráadásul az „alternatívák" sem juthattak szóhoz, könnyen érezhette magát és azt amit csinál „a" színházi kultúrával azonosnak. Emlékszem, a főiskolán egyszer Székely Gábor nagyon elismerően beszélt Halász Péter Kínaijáról, aztán hozzátette, hogy ez esetben persze szubkultúráról van szó. Számomra ezzel szemben a kultúra fogalma csupán durva absztrakció, és kizárólag a szubkultúrák vitájának és lökdösődésének finomabb absztrakciójával tudom elgondolni az emberek között zajló eseményeket. Színházi elődeink többsége zárt, úgynevezett pszichológiai-realista rendszerekben tanult (tanulha­tott) meg gondolkodni, és a kritika is, amellyel vitázni volt módja, leginkább ezen a mítoszon belül mozoghatott. Tel­jesen érthető, hogy ők ma káoszként élik meg a különféle értékrendek, stílusok és világok egymásra szabadulását, ezzel párhuzamosan pedig a közönségnek parlamenti frakciókká való szétesé­sét. A fiatalabbak számára ez inkább él­mény. Szarnak a politikára, és bátrab­ban nyúlnak bele a klasszikus szövegbe, váltanak hangot, törnek stílust, vernek be „anakronizmusokat", ütköztetnek „össze nem illő" dolgokat. Ez persze, mondom, önirónia kérdése is. A múlt rendszerben mesterségesen alakították ki „a" kultúra fogalmát: Halász vagy Je­les vagy, az „amatőrök" ilyen értelemben valóban szubkulturális jelenségek vol­tak, de az észjárásuk éppen ezért tűnik ma is fiatalosnak... Amikor a kecskeméti János vitéz előadásán beharapott ajakkal zokogó urakat látok a nézőtér ho­mályában, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy hol is vagyok. Ahogy a Leonce és Lénáról távozók szitkozódásait is érdeklődve hallgatom.

- Az operetthez szokott közönség nem próbál visszajutni a büchneri gondolathoz? Visszafelé nem vezet átjáró?

- Biztos vezet. Voltak pozitív visszajel­zések is úgynevezett egyszerű nézőktől, akiket az előadásból Büchner is érdekelt. Az elégedetlenek nyilván hangosabbak: amikor visszakövetelik a bérletüket, beki­abálnak a színpadra vagy becsapják a pá­holyajtót és hazacsörtetnek.

- Botrányokról beszélsz, holott szerintem elég engedékeny az előadás, nem akarja pro­vokálni a nézőket.

- Én is azt gondolom, hogy elég pu­hán van fogalmazva. Egy kicsit röstellem is: teljes mértékben az én hibám. Azzal áltatom magamat, hogy bennem megvolt a szándék, hogy beszélgetni próbáljak azokkal az emberekkel, akiknek a városá­ban bemutatódik ez az előadás, tehát ezért nem elég szélsőséges, ezért nem elég provokatív. Hogy megkíséreltem szóba elegyedni olyan nézőkkel is, akik egyáltalán nem kíváncsiak rám.

- Én pont ezt szerettem az előadásban: önálló világképe van, mégis keresi azt a kommunikációs formát, ahogyan másfajta ízlésű közönséggel is szót érthet. Akkor mért lett belőle mégis botrány?

- A nézőtéren sosem volt igazi bot­rány. Botrányt egy helyi politikai érdek­szövetség próbált gerjeszteni a sajtóban, meg a Városházán, de mondom, a produkció sokkal gyengédebb annál, hogy ez sikerülhetett volna nekik. És néha én is vissza tudnám követelni a bérletemet -bár nekem nyilván mások a szempontja­im. Sokszor a legsikeresebb estéinken voltunk a legrosszabbak. De ez már a mi belső problémánk, hogy a repertoárját­szás keretei között hogyan tudjuk folya­matosan formában tartani a produkciót.

- Háromszor láttam az előadást. A bemu­tató meggyőzött arról, hogy az operettjátékba, a komédiázásba nagyon súlyos emberi kétsé­gek vannak belefogalmazva - nagyon könnyedén. Harmadszor viszont már csak operettalakokat lát­tam az operettközegben, egyre inkább operett-klisék uralták a színé­szi játékot is. Ez a lehetőség - afféle csap­daként - nem magában az előadásban, vá­lasztott formájá­ban van ben­ne? Nem természe­tes, hogy a játszók többsége végül ide érkezik el?

- Egy „kőszínházi" színész, aki min­dennap próbál és játszik, bármilyen ren­des ember is, ahhoz nemigen van kedve, hogy a színpadon nap, mint nap meghal­jon. Egy mélyponton beszélgettem is a kollégáimmal erről, csak hát elég zavar­ba ejtő ilyen evidenciákról fecsegni, főleg nekik, akiket egyébként nagyon szeretek, hogy hát hulla fáradtan is meg kéne minden este halni, és hogy nem elég, ha az előadás csak ügyesen lebonyolódik. Kétségtelen, hogy a rövid próbaidőszak miatt a nagy formákat kellett gyorsan fel­pakolnunk, a díszlet is olyan, hogy ma­gától eljátssza az előadást. De a színészek bajba kerültek, mert nekik nem volt módjuk hónapokkal előre készülni, mint nekem. Az őszi felújításon viszont termé­keny munka folyt, sokat tudtunk pofozni, alakítani, hozzátenni a korábbi, szinte vázlatos előadáshoz. Aztán az izgalom el­múlt, „nyomásváltozás", és a léggömb ki­pukkadt, néha már csak a látvány tartja össze, mintha elfelejtődött volna, hogy miért is készült az egész.

- Mikor lennél elégedett vele?

- Ha már nem játszanánk... Néha az az érzetem, hogy bizonyos színpadi gesz­tusoknak nem tesz jót a túl nagy szériaszám. A korai premier vázlatosságában is izgalmasabb volt, mint a harmincadik, agyoncsiszolt és lehiggadt bérleti előadás. Eleinte érzékelhető volt a kocká­zat: éhben a közegben, ezzel a produkci­óval előrukkolni.

- Azon gondolkodtam, hogy ezzel az alapötlettel, hogy az adott színházi közeghez kell viszonyulni, meddig lehet eljutni. Ebből az operettvilágból is el lehet menekülni, de amit

Leonce tesz, az is mind operettklisé szerint tör­ténik: a szerelmi vallomást a Tóparti látomás című filmből vett dal bejátszása pótolja, aztán kétségbeesésében elénekel a főhős egy szerelmes dalt, és utána veti bele magát öngyilkos szán­dékkal a színpadi tavacskába. Popo király az ünnepségre készülve operettelőadást hallgat. Folyton kifordul önmagából, aztán visszazök­ken ez az operettvilág. Mivé fordulhatott vol­na át ez az operettvilág?

- Felszínesből a többszörösen felszí­nesbe.

- Végül valóban ládából kicsoma­golt, fehér álarcú álomalakként jelenik meg a két főszereplő. De az előadásban megjelenített emberi erőfeszítés mégiscsak arról szól, hogy saját akarataként ve­gye birtokába ezt a világot, amit vé­gül marionettfiguraként lakhat be.

- Saját akarataként?

- Ez az egész menekülés, az indulat. Molnár Csaba Leonce alakításának mélyén elemi düh sejthető...

- Ezt inkább komikus­nak szántuk. Szerettem volna, ha Leonce figurája nem teljesen „alanyi", ha néha el tudom tartani magamtól, és nevetségessé tu­dom tenni. Ahogy az ember újra és újra nekibuzdul, hogy aztán komikusnak találja a saját próbálkozásait. Gondolom, ez egy fontos jellemzője az élet procedúrájának.

- Én inkább mélységes szomorúságot éreztem abban, ahogy az előadás záróképében szanaszét szóródva ül a színpad különböző pontjain a négy főszereplő. Ami öt éve Eszenyi Leonce-előadásának emblé­májává vált, azt itt szkeptikus gesztus kíséri: hogyan is építhetnénk színházat?

- Eszenyi egészen más nyomon ha­ladt. A nők különben is optimisták. Hisznek az emancipációban, és gyereket akarnak. Szerintem ez a történet nem érhet optimistán véget. De a világvége-­hirdetők is mindig kiröhögtették magu­kat, ha pedig tényleg vége a világnak,  sajnos már nem lehet learatni a babéro­kat. Azt gondolom, hogy ez a patthely­zet az egyetlen olyan befejezés, amit megengedhettünk magunknak. Vonzó­dom az olyan zárlatokhoz, amik nem tartalmaznak kinyilatkoztatásszerű ítéle­teket a történettel kapcsolatban. Azokat a darabokat szeretem, amiknek eleve ilyen a végük, a többit meg átírom, hogyha kell: a Clavigo, a Petra von Kant, a Jó estét, meg a Nóra is ilyen lett. Thomas Bernhard pedig, akivel most próbálkozom, már gyökeresen ilyen: sanyarú patthelyzetekre épít - se ki, se be, se előre, se hátra.

- Mintha korábban nem a patthelyzete­ket kedvelte volna a színjátszás.

- Igen. Eszmék és elleneszmék, esz­mények és elleneszmények voltak. Le­hetett lobogni. Most nehezebb. A mun­kásosztály csúnyán lejáratta magát, és újra a polgári értékrend üli torát.

- Még a beszélgetésünk elején kitértél a kérdés elől, hogy nemzedéki előadás-e a Leonce és Léna.

- Engem is üldözni szoktak az ilyen történeti kategóriák, de igyekszem elhes­segetni őket. Legyen ez a kritikusok dol­ga. Az én generációmmal kapcsolatban, pedig azoké a kritikusoké, akik most jár­nak mondjuk középső csoportba. Egyelőre szeretném a következő munká­mat minél jobban megcsinálni. Szerin­tem az esetlegesség az, ami valamit a konyhára hozhat. Más kérdés, hogy e század művészettörténetét a teoretikus menedzsment elég rendesen meghatározta. Vannak kollégáim, akik ezt ponto­san tudják, és eleve színháztörténetben gondolkodnak... Most megint kitértem...

- Lehet titeket nemzedéknek nevezni?

- „Anything goes" - mindent lehet. És csak lehessen is. Nekem nincsenek ilyenfajta „projekcióim". Ha a kérdés azt jelenti, hogy van-e hat-nyolc erős tehet­ségű fiatal, akik frontot alkotva, stílust te­remtve kiforgatják sarkaiból a színházi hazát, akkor a válaszom az, hogy nem, nincs. Hat-nyolc darab ember viszont mindig van. Kicsit ilyenek, kicsit olya­nok. Egy ilyen-olyan nemzedék. A ma­gam részéről bármiben benne vagyok, csak ne kelljen szakemberré válni, céhek­be tömörülni, és törvényt hozni arról, hogy csak a diplomások írhatják a pla­kátra azt, hogy RENDEZŐ, a többiek meg csak azt, hogy RENDEZTE. Ha már ebben az országban színházrendezőként léhűtőnek kell, hogy érezzem magamat, és nem tudok megélni, akkor hát legyek csak rendesen léhűtő. Elvégre fogalmam sincs, hogy merre tartok, hogy mit fogok, mondjuk két év múlva csinálni, rende­zek-e majd egyáltalán, és hogy azt hogyan rendezem. Ez nyilván rezignáció -főként a teóriákkal és az ideológiákkal kapcsolatban. Meg a hazával. Persze ha elkezdenénk rágódni rajta, akkor ki le­hetne deríteni bizonyos alapelveket meg módszereket, meg ízlést, gondolkodásmódot, össze lehetne rakni valamiféle metódust, ami jellemző rám, én működ­tetem (vagy az működtet engem?) -, a lé­nyeg, hogy nincs semmi ideológiai hátte­re annak, amit csinálok.

- És a kortársaiddal közös törekvéseid kitapinthatók?

- Egyfelől egyéni próbálkozások van­nak, másrészt azért bizonyos tendenciá­kat meg lehet figyelni az újabb rendezők munkáiban: az interpretációs színház la­zulását, a drámaszövegekkel való durvább bánásmódot. Ez nekem is kedvemre való, de ha úgy adódik, akkor nyugodt lélekkel interpretálok, és csak alig írok át valamit. A politika színházi szublimáció­jának gyengülésével is más lett a viszony - az úgynevezett rendszerváltás nyilván nem elhanyagolható....de a legtöbben egyedül iparkodnak: a Mohácsitól kezd­ve a Zsótéron át...

- Ők a te korosztályod?

- Nem, idősebbek nálam, de velük szívesen lennék egy nemzedék - esetleg korkedvezménnyel...

-Fel kell lázadni az előző nemzedék ellen, le kell váltani őket, vagy alkalmazkodni kell hozzájuk, tanulni tőlük, együttműködni velük?

- Az előző nemzedék ellen fel kell lázadni, le kell váltani őket... vagy alkal­mazkodni kell hozzájuk, tanulni tőlük és együttműködni velük. Csak egyedi ese­tek vannak. Mert az előttünk járó nem­zedék sem ugyanabba a pokol-bugyorba fog elkárhozni.

- Neked vannak mestereid?

A kérdés nyilván Székely Gábort célozza, merthogy az ő osztályába jártam... Székely mindenképpen a mesterem, leg­feljebb én nem vagyok a legjobb tanítvá­nya. Végül is az apjáról nem tehet az ember, de mégis rögzülnek bizonyos ér­zelmek. (Máris úgy érzem, mintha családi ügyeket teregetnék.) Nélküle ma nem csinálnék színházat, valami egészen más­sal foglalkoznék, mégis, most az egyik legfőbb ambícióm, hogy nélküle tudjak színházat csinálni. Azt hiszem, hálátlan lennék, ha nem így tennék.

„Hálátlan az a tanítvány, aki tanít­vány marad! Mért nem tépázzátok meg koszorúmat?!" - kiált fel Nietzsche Zarathustrája. És milyen szép ez. Annyi biztos, hogy pedagógus még nem feccolt belém akkora energiát, mint amekkorát ő, és gondolom, hogy ezzel a többiek is így vannak. Minden szempontból a leg­erősebb stúdiuma volt az az öt év az éle­temnek. Viszont sok más erős hatás is ért. Korábbról. És nem csak a színházzal kapcsolatban. A szótáramban tehát nem ő az egyeduralkodó. De gyakran veszem észre, hogy bizonyos helyzetekben ott lebeg a próbáimon, a jobb felső sarokban, mint valami rossz kung-fu filmben. A va­lóságban azonban nem jelenik meg - az előadásaimon sem. Ebben a tekintetben is egy generációhoz tartozik Zsámbékival, Ascherral, Mártonnal, Áccsal, Kerényivel. Általában elmondható, hogy az én korosztályom sokkal több időt sza­kít az öregek tanulmányozására...

A főiskola alatt - érthető peda­gógia okokból - állandó kontroll alatt dolgoztunk, szelíd erőszak, de nyílt viták jellemezték a tanár-diák viszonyt. Ez néha erősítette egy-egy vizsgamunka színvonalát, ugyanak­kor gyakran éreztem „beavatko­zást", és ez megbénított. Ezért is örülök annak, hogy Szolnokon, Nyíregyházán, Kecskeméten kezd­tem dolgozni, ahol az üvegbura alól kiszakadva önállóan vihettem, és kellett végigvinnem azt, amit akartam.

- Azok az osztálytársaid, akik az Új Színházba kerültek, benn marad­lak az üvegbura alatt?

- A főiskolán kívül senki sem érezheti üvegbura alatt magát. Egy új színház ala­pításáról volt szó, olyan névvel az élen mint ..a" Székely, egy sereg sztárszínésszel; nagy volt, és biztosan most is nagy a teher. Nóvák Esztert nem irigyeltem, amikor neki kellett megcsinálnia az első elődást. Más kérdés, hogy a Csongor és Tünde radikális lendülete nem folytató­dott. Hogy Eszter és Iván önállósodása mit jelentett volna a számukra, azt nem tudom. „Együttélésük" Székellyel azt jel­zi, hogy különböző rendezőgenerációk is megférhetnek egy fedél alatt - és közelről tudom, hogy ez a kapcsolat kétoldalú. Nekik szükségük van egymásra.

- Egyetlen kísérletről tudunk mostaná­ban, amikor az új generáció színházvezetői helyzetbe került. Ez a kecskeméti színház.

- Én ezt nem érzem kísérletnek, ha­nem a dolgok természetes rendjének. Zsámbékiék, Székelyek annak idején, amikor színházvezetők lettek, fiatalabbak voltak, mint a mostani kecskemétiek, akik közül ketten már a negyven felé közeled­nek. A kísérlet inkább az, hogy bizonyos színházvezetők, akik koruknál vagy szel­lemi állapotuknál fogva már alkalmatla­nok a feladatukra, meddig tudnak még pozícióban maradni.

- Zsámbéki és Székely vidéki színházvezetőként kezdték, és országos jelentőségű művészekké váltak. Követhető ma is ez a szisztéma?

- Aki sokszor veszített már ruletten, az tudja, mit jelent a „szisztéma" szó. Ez is inkább a történetírók dolga. Gály La­jos, a századelő nagy magyar rulett­királya Monte Carlóban háromszor rakta meg egymás után a fekete tizenhetest, és bejött neki. Csakhogy ez nem matemati­ka, hanem történelem. Székelyék fellépé­sének idején erős politikai kontroll alatt állt a főváros, csak vidéken lehetett meg­próbálkozni valami mással. Olcsóbb volt a vonat meg a benzin, és az elnyomott értelmiség se nagyon tudott máshova utazni, mint vidékre. Most - nem politi­kai értelemben - figyel mindenki Buda­pestre, az értelmiség felszabadult, de nincs cenzúra, vonatjegyre pénze, és a színház sem érdekli már annyira. Buda­pest ugyanakkor jobban kedvez a sokféleségnek. Az természetesen elképzelhe­tetlen, hogy egy vidéki városban három­négy különböző profilú színház működ­jön. Ugyanaz a társulat (ha egységes), csak önbecsapások és megalkuvások árán képes ugyanabban a színházban felelni meg sokféleségnek és igénynek. Jeles András új darabja hiába jó, még Kapos­váron sem lehet bemutatni, nemhogy Kecskeméten. A vidéki Városi vezetések affélé polisz-diktatúraként működnek, politikusok osztják a pénzt, és az adó­fizetőkre hivatkozva igyekeznek minden­be beleszólni. Egy színházcsinálónak nem lehetnek illúziói arról, hogy a közön­ség bármit is befolyá­sol. Ma is a leg­elképesztőbb politikai szempontok és ér­dekek döntik el, hogy, mondjuk, ki le­gyen a direktor. Budapest inkább egy dzsungelháborúhoz hasonlít, ott kerüle­tenként változnak a viszonyok, ott leg­alább mozgásban vannak az érdekek - le­het blöffölni, bízni, asztalt váltani... de le­het, hogy tévedek...vagyis fogalmam sincs... Egy előre kis tétekkel, dupla-vagy-semmire játszom, hátha összejön egy jó széria ...csak hát ez nagyon kispályás dolog...előbb-utóbb muszáj lesz mindent feltenni a fekete tizenhétre.