Auschwitz előttünk

 

Kár lenne azt gondolni, hogy mára mindez történelmi vitává csitult. Elég egy gyors keresés az interneten, hogy azonnal kiderüljön, a kérdés körül ma is indulatok kavarognak. Mintha még mindig nem érkezett volna el a higgadt történelmi mérlegelés ideje. Az egyik írás például „fiatal, ám tehetségtelen drámaírónak" nevezi az 1931-ben született Rolf Hochhuth-ot, állításait pedig vádaskodásoknak és rágalmaknak, amelyek - egy másik vélemény szerint - „a római pápa személyét karikatúrává torzították, ... a holokauszt bűnbakjává alacsonyították". Amikor „a pápát támadják és gyalázzák, nemcsak őt bántják, hanem rajta keresztül Istent, az Egyházat, a katolikus embereket is" - olvassuk máshol. Egy újabb oldal egyszerűen „sátáni színmű"-nek nevezi A helytartót.

P. Peter Gumpel, aki XII. Pius (most zajló) boldoggá avatási eljárásának relátora, azt nyilatkozta a Vatikáni rádiónak, „hogy a kommunista uralom alatt élő országokban, mint például Magyarországon, Hochhuth darabját legalább egyszer elő kellett adni évenként. Ez is jelzi, hogy a kommunisták álltak a [pápát] befeketítő propaganda mögött." Az igazság ezzel szemben az, hogy alig játszották nálunk a művet. Az OSZMI Adattára A helytartónak mindössze két előadásáról tud: 1966 februárjában Kazimir Károly és Gosztonyi János rendezésében a budapesti Thália Színházban mutatták be (a pápát Keres Emil játszotta). 1967 januárjában Babarczy László Pécsett rendezte meg (Riccardo Fontanát Bálint András, Kurt Gersteint Haumann Péter játszotta).

 

 

Fotó: Klencsár Gábor

 

Ám mégsem teljesen ismeretlen nálunk Hochhuth-darabja, hisz 2002-ben Costa-Gavras filmet forgatott belőle, amelyet Magyarországon is bemutattak. A film kapcsán a Benetton egykori tervezőjének, Oliviero Toscanininek a filmplakátja váltott ki tiltakozásokat, amely összekapcsolta a keresztet és a náci horogkeresztet. (A botrány hozzánk is eljutott, mert a filmet Magyarországon is ezzel a plakáttal forgalmazták.) Costa-Gavras adaptációja - a kalandfilm izgalmait sem kerülve - arról a küzdelemről szól, ahogy a valóságos történelmi figura, Kurt Gerstein (a Waffen-SS Egészségügyi Szolgálatának tagja) fel akarja hívni előbb a pápa berlini nunciusának, majd magának a pápának a figyelmét a haláltáborok borzalmaira, a zsidók tömeges és tervszerű irtására. (Eközben a legfőbb feladata a Zyklon-B gáz beszerzése és hatékony kezelése.) Küzdelmében csatlakozik hozzá a fiatal Riccardo Fontana páter, aki viszont fiktív figura. Ő a pápai diplomáciában tevékenykedik, olasz arisztokrata apja a pápa közeli bizalmasa, egyúttal pénzügyeinek kezelője. Miután erőfeszítései eredménytelenek, a pápa színe előtt reverendájára tűzi a sárga csillagot, majd önként csatlakozik az egyik haláltáborba induló zsidó transzporthoz. (Ezen a ponton Hochhuth mintája Bernhard Lichtenberg berlini nagyprépost tiltakozása volt, aki végül egy Dachauba tartó vonaton halt meg.)

Mohácsi János rendezése visszatér Hochhuth eredeti darabjához (amelyet Costa-Gavras forgatókönyvírói szabadon kezeltek). Mégsem dokumentumdrámát látunk (bár A helytartó eredetileg ezt a 60-as években divatos műfajt képviseli). Mohácsi ismét a világ elképesztő abszurditását kíméletlen humorral elénk táró előadást készített. Ehhez a darab számos túlbeszélt és túlbonyolított részletét elhagyja, kihúzza a dialogizált történelmi esszéket, így a jeleneteket egyszerűsíti, a játszhatósághoz közelíti. Ugyanakkor most is tér nyílik arra, hogy saját kiszólások, poénok, utalások kerüljenek bele az eredeti műbe, bár megtartja annak felépítését, szerkezetét.

Hochhuth ötfelvonásos darabja a színhelyek alapján három egységre bontható. Az első rész Berlinben játszódik, a második Rómában, a harmadik pedig Auschwitzban. Ez a tagolódás az előadásban is felismerhető: az első részt a Berlinben játszódó első felvonás alkotja. Ezután Mohácsi egyben játszatja a Rómában játszódó második és harmadik felvonást, de szünet tart a szintén Rómában játszódó pápai jelenet (a negyedik felvonás) előtt, amely az előadásban a harmadik rész első jelenete lesz. Ezt követően a színészeknek a színházi helyzetből való lépése (majd a darabhoz való visszatérése ) egyértelművé teszi, hogy az auschwitzi jelenetek (az ötödik felvonás) különálló egységet alkotnak.

 

 

Fotó: Klencsár Gábor

 

Az első rész első jelenete a berlini pápai nuncius rezidenciáján játszódik. Ide tör be Kurt Gerstein, hogy a nuncius s rajta keresztül a pápa közbenjárását kérje, hogy a koncentrációs táborok létét és a bennük zajló népirtást tárják a nyilvánosság elé. (Mohácsinál a pápai nuncius - Lugosi György - szemmel láthatóan mindent tud, és egyértelműsíti azt is, hogy ő maga tehetetlen, míg a Szentszék nem foglal állást.) A második jelenet Falkenseeben, egy Berlin környéki mulatóban játszódik, ahol éppen von Rutta gyárigazgató (Kovács Zsolt) fiát, ifj. Rutta repülőhadnagyot (Fándly Csaba) ünneplik, aki most kapta meg a Lovagkeresztet. Sokan itt vannak az SS vezérkarából is, például (Mohácsinál) a teknősét abajgató Eichmann (Némedi Árpád), Fritsche (Kelemen József) auschwitzi lágerparacsnok vagy a Doktor (Nagy Viktor), aki szintén Auschwitzból érkezett - megnevezetlenül is Mengelére ismerni benne. Később megérkezik Gerstein is a mulatságra, amelyből Mohácsi az előadásaira oly jellemző sokszólamú játékot formál. A világgal láthatóan haragban lévő Doktor valamelyik auschwitzi fogolytól tanult dal eléneklésével provokálja a társaságot. Emellett még két esemény rontja a hangulatot. Egyrészt Sabine Berger (Csapó Virág) táviratot kap fronton hadtáposkodó férje haláláról (ennek nyoma sincs Hochhuth-nál), másrészt a szövetségesek Berlint is bombázzák (sőt Mohácsinál az egyik bomba a mulatóra esik, ami a színpadon vészjóslóan forog körbe-körbe, bár nem robban fel). A harmadik jelenet másnap hajnalban Gerstein házában játszódik, amit bombatalálat ért. Két dolog derül ki: egyrészt - ez Mohácsi kiegészítése - Helga (Nagy Ilona), a mulató pincérnője - akivel láthatóan a Doktor is bizalmas kapcsolatban áll - Gersteinnél töltötte az éjszakát (aki egyébként családos ember, csak a felesége a légiveszély miatt vidékre költözött). Másrészt az, hogy a házigazda - annak ellenére, hogy az SS-tagja - egy zsidó férfit bújtat a házában (Jacobson: Kelemen József). Előbb a Doktor érkezik látogatóba, majd felbukkan Riccardo Fontana atya is, akivel a pápai nunciusnál találkozott Gerstein. Azért jött, hogy felajánlja segítségét a férfinak a náci haláltáborok rémségének nyilvánosság elé tárásában. Gerstein azonnal próbára teszi őt: elkéri a fiatal pápai diplomata ruháját és papírjait, hogy a segítségükkel Jacobson külföldre szökhessen.

A második, Rómában játszódó rész első jelenetének helyszíne Riccardo apjának, gróf Fontana (Karácsony Tamás) szentszéki tanácsosnak a palotája. A férfi épp most kapott pápai kitüntetést, ehhez jön gratulálni a Bíboros (Szula László). A nemrég hazatért Riccardo kihasználja az alkalmat, és megpróbálja a Bíboros segítségét kérni, hogy a pápa nyilvánosan ítélje el a náci rémtetteket. Itt Mohácsi elhagyja a darab egy teljes jelenetét, így a második rész második jelenete egy kolostorban játszódik. A Rendfőnök (Némedi Árpád) megmutatja a Bíborosnak, hogy miképp bújtatják a zsidókat a padláson. Majd Riccardo és Gerstein érkezik azzal a hírrel, hogy Berlinben kiadták a parancsot a zsidók begyűjtésére Rómában is, a „pápa ablaka alatt". Ezt a Bíboros is provokációnak tartja, és valószínűsíti, hogy most talán a pápa is lépni fog Hitler ellen.  A harmadik jelenet a Gestapo római főhadiszállásán játszódik. Salzer, római német rendőrfőnök (Lecső Péter) valóban tart a pápa tiltakozásától, különösen azért, mert úgy tűnik, hogy pribékei keresztényeket is begyűjtöttek. Ezért néhány letartóztatottat, akiknek kétes a zsidó származása, maga hallgat ki, de végül csak megalázni képes őket. Közben megérkezik Gerstein azzal a hírrel, hogy a pápa hamarosan tiltakozni fog a deportálások ellen. Jön is a Rendfőnök, de a pápai tiltakozás átnyújtása helyett csak egy ártatlanul letartoztatott kommunista érdekében jár közben, így semmi akadálya nincs annak, hogy elinduljon a római transzport is a haláltáborokba.

A harmadik rész első jelenetében (a darab negyedik felvonásában) jelenik meg XII. Pius (Kovács Zsolt). Mohácsinál nagy gondban van, mert a Mária-kultusz kiteljesítésén munkálkodik. De természetesen - ahogy Hochhuthnál is - a világi ügyekben is intézkedik: elfogad egy jelentős amerikai pénzadományt, mondván hogy a repülőgépgyártók nem tehetnek arról, hogy egyébként hasznos gépeik most épp bombákat szállítanak. Elfogadja továbbá Fontana gróf javaslatait a toszkánai ingatlanpapírok eladásáról, mert a derék amerikai repülőgépek hamarosan úgyis földig rombolják az épületeket. A római zsidók deportálásának hírére nyilatkozat kiadására határozza el magát, de nyelvileg cizellált általánosságoknál többet nem tud kipréselni magából. A tehetetlen, kétségbeesett Riccardo ekkor tűzi mellére a sárga csillagot. Így az első auschwitzi jelenet a haláltáborba való megérkezéséről szól. Itt az intellektuális fölényét cinizmussal keverő Doktor - aki a foglyok szelektálását irányítja - a mártíromságánál mélyebb szenvedést ró rá: a krematóriumoknál kell segédkeznie. („Kedves lelkészem, amíg van hite, csak mulatság a halál" - mondja neki.) A következő jelenetben Gerstein - hamisított paranccsal el akarja vinni Auschwitzból Riccardót, de az őrök nemcsak őt hozzák elő, hanem Jacobsont is, akinek ugyan nem sikerült a fiatal pap papírjaival átjutni a svájci határon, de a túlélés reményében még a lágerben is ragaszkodik hamis személyazonosságához. A Doktor persze átlát a szitán, mindkettőjüket leleplezi, Gersteint is letartóztatja, Riccardót a halálba küldi. („Valóban hallottad [Isten] szavát - a krematóriumban?" - kérdezi tőle gúnyosan.)

Mohácsi János ezúttal is a saját képére formálta az alapanyagul választott darabot (dramaturg: Mohácsi István). Bár a Hochhuth-könyv átlapozása után rádöbbenünk arra, hogy - miközben hamisítatlan Mohácsi-hangon szól az előadás - számos ötlet, megoldás, geg, amit gyanútlanul a rendezőnek és a társulatnak tulajdonítanánk, már az eredeti szövegben is szerepel. Ezeket Mohácsiék többnyire nagyon finoman bővítik vagy szerkesztik át. Például a második jelenet SS-buliját majdnem ugyanilyen férfiasan abszurdnak írta meg Hochhuth, mint ahogy a színpadon látjuk. De itt énekli el Sabine Berger (Csapó Virág) a Lili Marleen című dalt, amelyet Hochuthnál Helga dúdol egy auschwitzi reggelen. Mohácsi egyetlen figurává vonja össze a darab két jelenetében felbukkanó, azonos nevű, de különböző személyiségű Helgáját. Mohácsira egyébként is jellemző a kiegyenesítés, illetve a kiteljesítés igénye, ezért természetes, hogy a pincérnő és segédhíradós egy alak lesz. Ennek a motívumai már a mulatságban világosak: a mindenki által kedvelt falkensee-i pincérnő vőlegénye Auschwitzben szolgál, így a lány azon gondolkodik, hogy áthelyezteti magát oda.

 

 

Kocsis Pál, Nagy Viktor - Fotó: Klencsár Gábor

 

Már Hochhuthnál is meghatározó figura a Doktor, de még inkább kiteljesedik (ugyanakkor összetettebbé, titokzatosabbá és fölényesebbé is válik) Mohácsi színpadán. Az auschwitzi élményeiről beszélve cinikusan azt mondja a 3. jelenetben Gersteinnek: „kedden Sigmund Freud nővérkéjét bocsátottam ki a kéménylyukon." Majd az előadásban hozzáteszi: „Nem tudom, mit szól ehhez a pszichoanalitikusom." A Doktor a darabban is mindent sejt Gerstein mesterkedéseiről, de az előadásban ezt „rejtjeles" üzenetben közli is: mindig pontosan annyi pezsgőspoharat küld Gersteinnek, ahányan a tiszt házában valójában (de többnyire inkognitóban) tartózkodnak. Így az itt elkezdett játszma folytatódik Mohácsi változatában Auschwitzban is: Helga - annak ellenére, hogy felbukkan a vőlegény, Günther is - itt egyértelműen a Doktor szeretője, aki a falkensee-i másnap óta gyanakszik Gersteinre. Így most sikerül is csapdába csalnia. A kaposvári változat egyik legizgalmasabb, legmulatságosabb kiegészítése az a részlet, amikor Gerstein és a barátai rádöbbennek erre. Eleinte még viszi a lendület a botcsinálta hőst, és igazi hérosznak képzeli magát: arról kezd el fantáziálni, hogy miképp fogják magukat kivágni a szorult helyzetből. De néhány akciófilm elképesztő cselekményét gondolatban gyorsan végigjátszva rádöbben arra, hogy nincs mit tenni.

A Doktorhoz kapcsolódik az előadás egyik legfontosabb motívuma, ami már a darabban is hangsúlyos. Riccardo kérdezi meg tőle, hogy miért végzi azokat a kegyetlen kísérleteket, „amire ember még nem vállalkozott". Erre a Doktor egyértelmű választ ad: Isten provokálása a célja. „Megesküdtem, hogy olyan mértéktelenül provokálom az öregistent, hogy legyen kénytelen választ adni. Nemlegest akár, amely - Stendhal szerint - még egyetlen mentsége lehet: az, hogy nem létezik.") A Mohácsi-előadás - remélem, nem ragadtatom túlzó megállapításokra magamat - végső soron szintén Isten felelősségét firtatja a világ állapotát illetően. Maga a Doktor kérdezi az előadásban, hogy miért nem csinál valamit a Jóisten, ha mindenről tud? „Talán horgászik? Gyűlölöm a horgászokat!" Mindez összecseng a pécsi Istenítélet azon motívumával, amelynek csúcspontján Proctor világgá kiáltja, hogy az Isten halott. (Ezt az önmagában talán patetikus mozzanatot hasonlóképp groteszk elemek készítik elő, mint amilyen a Doktor megjegyzése is. A bírósági tárgyalás írnoknője - aki azonnal iratmegsemmisítőbe gépeli a jegyzőkönyvet - kétszer is visszakérdez a tanúvallomások közben, mert nem hall mindent jót, kérdései azonban - szó szerinti értelemben - Isten létét firtatják.)

Ez azt is jelenti, hogy A helytartó súlyosabb problémákat feszeget, mint azt a(z inkább csak publicisztikai) kérdést, hogy miért nem szólalt meg XII. Pius a holokauszt ügyében. Végső soron a darab és az előadás is a teo-lógia, azaz az Istenről való beszéd területére érkezik. Ugyanakkor természetesen azok az emberi-társadalmi mechanizmusok is érdeklik Mohácsit, amelyek a világban működnek. Ezt sokfajta módon kifejezheti, gyakran verbális eszközökkel is. Ugyanis Hochhuth darabjához képest jelentősek a nyelvi változások a kaposvári előadás szövegében. Ennek egyik legfeltűnőbb jellemezője, hogy az egyházi szereplők többnyire kihagyásos mondatokkal beszélnek, amelyek óvatosan kerülik az állítmányokat, tehát végső soron az állításokat, azaz kényszeresen tartózkodnak attól, hogy bármit is kijelentéssé fogalmazzanak, ugyanakkor valamiféle cinkos egyetértést tételeznek beszélgetőtársukkal. Ezzel az előadás témájának autentikus nyelvi formáját teremti meg Mohácsi, hisz a történetben magában végső soron mindenki arra vár, hogy mond-e már valami egyértelműt a Vatikán. Az ezt elkerülő hiátusos közlés eleve groteszkké formálja a verbális réteget.

A groteszk mint esztétikai minőség egészében meghatározza az előadást. Például már a darabban is hátborzongató bohózatisága van a római zsidók begyűjtésének, de ennek egy-két új elemmel további nyomatékot adnak Mohácsiék, legfőképpen azzal, hogy az akció főhadiszállását egy iskolába helyezik át, teret nyitva ezzel számtalan játékötletnek. Az iskolapadokkal berendezett térben Salzer, a római német rendőrfőnök a tanító szerepébe helyezkedik bele, és úgy bánik a letartóztatottakkal, mint a nebulókkal. A kezdetben mulatságos helyzet egyre rémisztőbb megalázásokban fordul át. Az előadásra összességében is jellemző, hogy vibráló egységet alkot benne az elképesztően mulatságos és megrázóan döbbenetes.

A jelentős és megkerülhetetlen változtatások ellenére mégis az az összbenyomásunk - legalábbis a Mohácsi-előadások gyakorlatához képest -, hogy a kaposvári előadás feltűnően pontosan követi Hochhuth-ot. Vajon mi lehet ennek az oka? Vélhetően valami közös látásmód, amely az elmúlt 45 év alatt ugyan némileg átértelmeződött (ezért is eltérő a darab és az előadás műfaja), mégis közös szemléleti alapot teremt. Ez pedig nem más, mint a világ elképesztő abszurditásával való szembesítés igénye. „Korunk legeredményesebb eseményeinek és felfedezéseinek az a közös vonása, hogy felülmúlnak minden emberi képzeletet. Nincs az a fantázia, amely szemünk elé tárhatná Auschwitzot, Drezda vagy Hiroshima bombázását, a világűrben való kísérleti repüléseket, de akár az ipari kapacitásokat, gyorsasági rekordokat. Az ember csak véghez vinni, felfogni nem képes bizonyos dolgokat" - írja darabjában Hochhuth. Majd konkrétan a haláltáborokra térve így folytatja: „a szavakból és hangokból áradó szuggesztió, a képek nem adhatják vissza e valóság pokoli cinizmusát, amely már önmagában felfokozott valóság - olyannyira, hogy a valószínűtlenség képzetét..." kelti. Ehhez kapcsolódón az ábrázolásának (ábrázolhatóságának) kérdését is felveti Hochhuth. „Ha az ember lehetőségeihez mérten a történelmi hagyományokhoz ragaszkodik, akkor máris szürrealisztikussá válik a nyelv, kép és cselekmény. Mert maga a tény, hogy Auschwitzot újféle Colosseumként szemléljük, aligha győz meg az alábbiról: tizenhét esztendővel ezelőtt a mi valóságos világunkban hatalmas nagyüzemet létesítettek, szabályozott vasútközlekedéssel, hogy normális emberek, akik ma, mondjuk, levélhordók, járásbírók, ifjúsági vezetők, kereskedelmi ügynökök, államtitkárok vagy nőgyógyászok, legyilkolják embertársaikat."

Auschwitzot már nem tizenhét, hanem hatvanhárom év távlatából szemléljük. Tehát azt gondolhatjuk, hogy ma más világban élünk. De az eszméket, ideológiákat tekintve, a társadalmi és a hatalmi mechanizmusokat érzékelve, az emberi viszonyokat, az indulatok és érzelmek kavargását látva azt mondhatjuk: hasonlóképp irracionális valóságban. Azért csapják meg az ember fülét Riccardo szavai, amikor megkérdezik tőle, hogy mit szól ahhoz, hogy most maga mögött hagyhatja a haláltábort, azt vágja vissza: De hát Auschwitz előttünk van!

 

 

Fotó: Klencsár Gábor

 

Mohácsit nyilvánvalóan ez a végzetesen irracionális valóság foglalkoztatta. De most nem az áldozatok szempontjából beszél erről (mint a Csak egy szögben), hanem inkább a cselekvőképes tanúk nézőpontjából (akárcsak a pécsi Istenítéletben), akik vétlenül is az események bűnrészeseivé válhatnak. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a kaposvári A helytartó egyik legmegrázóbb részlete mégiscsak az áldozatoknak állít emléket. A színészek az auschwitzi jelenet előtt kilépnek a színházi helyzetből, civil ruhában leülnek a nézőkkel szemben a színpad szélére, felveszik a deszkákra szögezett papírokat, ahonnan a haláltáborok abszurd borzalmairól olvasnak fel tanúvallomásokat - alig titkolt személyes megrendültséggel. (Hochhuth is felidéz lágersorsokat - a haláltáborba tartó vonatútba illesztve a monológokat, de ezeket a lírai vallomásokat Mohácsi szikárabb, megrázóbb szövegekkel helyettesíti.)

Az előadás még egy ponton kilép a színházi helyzetből, a történet végén. Ekkor Carlotta (Rácz Panni), a Rómában letartóztatott katolizált zsidó nő fordul a nézők felé. Azt mondja, hogy a Doktor betartotta az ígéretét, amit az épp befejeződő jelenet végén tett, hogy segít neki túlélni a háborút. Aztán a koncentrációs táborok felszabadításáról beszél. Majd elmeséli saját háború utáni sorsát, egészen a békés öregkorig és nyugodt halálig. Egyébként is engem csak Rolf Hochhuth német drámaíró talált ki - teszi hozzá. Majd folytatja epilóg-monológját, amellyel A helytartó többi szereplőjének történetét is lezárja. De utal a most játszott darab utóéletére, XII. Pius megítélésében betöltött szerepére. Mohácsinál nem ritkák a kiszólások. A Megbombáztuk Kaposvárt vagy a Csak egy szög is közvetlenül szólította meg a nézőket. Azt hiszem, hogy most is hasonló értelme van a gesztusnak: a színházi előadáson túli dialógust kezdeményez vele.

Az előadás sikerének a rendkívül markáns, bátor dramaturgiai-rendezői koncepció mellett két fontos összetevője van. Egyrészt a vizuális világ, másrészt a színész játék. Fodor Viola első látásra egyszerű, mennyezetig érő, masszív hamuszürke falakat tervezett, amelyek azonban a későbbiekben különbözőképpen meg- sőt átvilágítva változatos hangulatú tereket, többféle helyszínt képesek megeleveníteni. Például a pápai jelenetben a magasból lelógó, majd a színpad előteréig a padlón is folytatódó fehér vászon teremti meg az ájtatosság és a nagyság ünnepélyes légkörét. (Ugyanakkor éppen ez a teret keresztbe metsző fehér lepel számtalan komikus játéklehetőséget is kínál a jelenet szereplőinek: ki hogy tudja átugrani, hiszen csak a pápa lába illetheti. Ettől is lesz brutálisan komikus aztán a fehér leplekből kibomló fekete csizma - a Führer személyes tulajdona - képe az ördögűzési jelenetben.) Az auschwitzi jelenetben a három ajtónyílásban a falak szüntelenül föl-le mozognak, mint valami  könyörtelen gépezet, az állandó emberfeletti fenyegetettséget érzékeltetve. (Hasonló hatású mozgó térelemek már a nemzeti színházbeli Ördögökben is feltűntek.) A hatalmas masszív falak átvilágítva labirintusszerű képet mutatnak (szintén az Ördögökre emlékeztetve), ugyanakkor számtalan pici, képzőművészetileg izgalmas részletet is feltárnak, amely összhangban van a színpadon egyszerű eszközökkel teremtett látványkompozíciókkal. Lenyűgöző például a gróf Fontanánál játszódó jelenetben a valószerűtlenül hosszú asztalon néhány tárgy - egy szál sudár orchidea, színes italokkal teli talpas poharak - odahelyezésével mintegy véletlenszerűen kialakuló, japános eleganciájú, az örökkévalóság állandóságát tükröző, a tökéletességet egyszerű eszközökkel leképező térkompozíció.

A kaposvári előadásban a legtöbb színész több szerepet játszik. Természetesen a szerepösszevonások is tudatosan felépített rendszernek hatnak. Ugyanakkor külön hangsúlyt kapnak azok a figurák, amelyek alakítója nem játszik más szerepet. Így lesz ennek az előadásnak az egyik főszereplője Kurt Gerstein, akit Kocsis Pál energikus alakításában vehemens, de végeredményben tehetetlen ravaszdi álmodozónak látunk. A valódi főszereplő itt a Doktor, aki - Nagy Viktor frenetikus alakításában - csak tanúnak próbálja beállítani magát, de valójában ennek a művelt, okos értelmiséginek a végtelen cinizmusa vált romboló valóságtörvénnyé. Bár Riccardo Fontana alakítója a falkensee-i jelenetben eljátszik egy fiatal német tisztet is, de ez az alak eléggé a háttérben marad ahhoz, hogy az előadás összhatásában a fiatal olasz pap is egyalakos szerepnek tűnjön. Riccardo Fontanának elég kevés esélye van arra, hogy hőssé váljon, de Takács Géza játékában konok szívóssággal járja végig a maga mártírútját, amely a gázkamrák melletti stációjával a legmélyebb emberi bugyrokba vezet.

A több alakos figurák esetében is számos emlékezetes alakítást látunk. Külön mutatvány, ahogy a második auschwitzi jelenetben Kelemen József kimegy mint táborparancsnok, és néhány perc múlva visszatér az egyik rab, Jacobson szerepében. Hasonló ellenpontozás (néhol ezen belül megteremtett párhuzam) működik a többi szerepösszevonásban is. Szula László határozott gondolkodású, de konfliktust kerülő Bíborost játszik, aki a pápának is buzgón helyesel, még ha maga is elégtelennek érzi állásfoglalását. Emellett Szula eljátszik egy Rómában letartóztatott gyárost, aki csak fokozatosan érti meg, hogy német hadiipari kapcsolatai nem fogják őt megmenteni a gázkamráktól. A Karácsony Tamás játszotta Fontana grófot a pápa barátsága fosztja meg attól, hogy apaként megszenvedje a fia lázadását majd elvesztését. Lugosi György játssza Fontanáék háttérbe húzódó, mégis mindent értő szolgáját. A szintén Lugosi alakította berlini pápai nuncius esetében viszont nehéz eldönteni, hogy mi zavarja jobban, Gerstein provokatív tolakodása vagy a saját tehetetlensége, hogy a vatikáni állásfoglalás hiánya lehetetlenné teszi, hogy bármit is tegyen a zsidókérdésben. Némedi Árpád Eichmannja pótcselekvésként elsősorban a teknősével foglalkozik. Ezért nem meglepő, hogy az auschwitzi jelenetben nem sikerül időben felraknia a szemüvegét, hogy lássa, hogy azt a papírt, amelyre egyébként nem emlékszik, és amellyel Gerstein el akarja vinni a táborból Riccardót, nem ő írta alá. Emellett Némedi a Rendfőnököt játssza, aki épp a lényeget nem látja: hogy a kolostorokban bújtatott zsidók csak töredékei a haláltáborokban elpusztított millióknak. Nagy Ilona Helgája fővárosból táborba érkezve, ágyból ágyba bújva próbál érintetlen maradni a világ borzalmaitól. Csapó Virág megrendítő mind a férjét elveszítő német nő, mind a halállal szembenéző zsidó asszony szerepében. Hátborzongatóan mulatságos karaktereket játszik Felhőfi Kiss László, egyrészt a római német rendőrfőnök ostoba segédjét, aki legszívesebben a pápát is likvidálná, másrészt XII. Pius szolgálatkész írnokát, aki körmönfont közhelyekkel segíti a pápa semmitmondását.

 

 

Szula László, Kovács Zsolt - Fotó: Klencsár Gábor

 

Kovács Zsolt nagyszerű játéka A helytartó mostani bemutatójának nemcsak címszereplőjévé, hanem legfontosabb figurájává is teszi XII. Piust. (Emellett eljátssza a gazdasági érdekeit teljes amoralitással igazoló von Ruttát is.) Milyennek is ábrázolja a kaposvári előadás a pápát? Olyan alaknak, aki folytonos gondban és munkálkodásban van a világ jobbításáért. Úgy érzi, hogy csak a saját eszközeivel képes tenni ezért. Ezért - a világháború borzalmai közepette is - épp a Mária-kultusz kiteljesítése körül forognak leginkább a gondolatai. Műveltsége, kifinomult gondolkodása, ízlése megakadályozza őt abban, hogy egyetlen durva szó is elhagyja a száját. Ezt érzékelteti a megrázóan mulatságos nyilatkozat-diktálás. Végre meg akarja mondani a véleményét, de csak cikornyás, áttételes utalások formájában képes erre. Mégis erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy átlépje a saját határait. Ezt látjuk az ördögűzési jelenetben - a Mohácsi-előadás találmányában. Titkos akciók segítségével sikerült a pápai diplomáciának a legtitkosabb náci bunkerből megszereznie Hitler-csizmáját, de a pápa belerendül abba, hogy a gonosz nevével kell illetnie viselőjét.

Az előadás utolsó jelenetében - Mohácsiék kiegészítéseként - szintén a pápai udvar jelenik meg. Egy évvel a háború után, sűrű koccintások közepette visszaemlékeznek arra, hogy mi is történt. Minden jó szándék ellenére az értetlenséget érezzük, még Ricardo Fontana sorsával szemben is. De a Vatikán előre tekint, hisz rengeteg feladat van a világban. És záporozni kezdenek az utasítások az égető teendőkről, Aquinói Szent Tamás iratainak rendezésétől az apokrifek átrostálásán át az alagsor kifestéséig. Ez a zárlat is azt jelzi, hogy XII. Pius gyökeresen másképp értelmezi küldtetését, hivatását, mint ami a felé áramló elvárásokban megfogalmazódik.

 

 

 

Rolf Hochhuth: A helytartó

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

 

Fordította: Kalász Márton

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Kovács Márton

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Kovács Zsolt, Takács Géza, Kocsis Pál, Nagy Viktor, Szula László, Lugosi György, Karácsony Tamás, Némedi Árpád, Kelemen József, Lecső Péter, Csapó Virág, Serf Egyed, Nagy Ilona, Rácz Panna, Tóth Eleonóra, Felhőfi Kiss László, Fándly Csaba, Fábián Zsolt

 

 

09. 01. 9. | Nyomtatás |