Ellenszínházak

- Mintha egész Európában elterelődött volna erről a problémáról a figyelem, más irányba tartanak a színházi folyamatok. Nemrégiben még bizonyos értelemben műhelynek lehetett tekinteni az úgynevezett rendezői színházat. A maga idejében a Taganka vagy Peter Stein színháza műhely volt, akárcsak Brooknak az az időszaka, amikor a kegyetlenség színházát vagy az utána következő kísérleti színházi központot csinálta. Műhely volt Grotowski vagy Kantor színháza is...
- Magyarországon is voltak hasonló műhelyek?
- A hivatásos színházakban korábban sem igen léteztek műhelyek. Szoktunk ugyan néhány jelentős rendező műhelyéről beszélni. Ruszt József az Egyetemi Színpadon, a kecskeméti korszakában és a Független Színpadon hozott létre műhelyt. (Zalaegerszegen is színházteremtő személyiség volt, de érzésem szerint ott igazi műhelymunka nem alakult ki.) Székely Gábor és Zsámbéki Gábor esetében a szolnoki, illetve a kaposvári időszakra gondolhatunk. Persze ezek a színházak csak tág értelemben tekinthetők műhelyeknek. Adottak voltak a meghatározó egyéniségek, idővel kialakult egy olyan erős magja a társulatoknak is, amellyel együtt gondolkodva, csapatmunkában lehetett színházat csinálni. Megvolt a karakterük ezeknek a színházaknak, de mégiscsak egy egész város színházi igényeit kellett kielégíteniük. A repertoárjátszás ellentmond a műhelymunkának.
- Ruszt talán ezért hozott létre többször is a hivatásos és az amatőr színjátszás határterületein műhelyt.
- Az Egyetemi Színpadon egyértelműen amatőrökkel dolgozott, a Független Színpadon hivatásos színészekkel amatőr körülmények között. Ebből adódóan valóban egészen másfajta munka alakult ki, mint egy kőszínházban. Rusztot mint mestert vették körül a tanítványai. Erős közösségek alakultak ki, és megvolt a közös munka hajtóereje is: a műhelyekben többnyire nem valamiért, hanem valami ellen akarnak együtt színházat csinálni a résztvevők. Elsősorban nem politikai vagy társadalmi oppozíciót, hanem mindenekelőtt stiláris, formai, fogalmazásmódbeli szembenállást képviselnek.
- Mi ellen születtek a hatvanas években az Egyetemi Színpad előadásai?
- Eredetileg nem ellenszínház akart lenni, hanem annak az egyetemi közösségnek a színháza, amelyet képviselt. A résztvevők saját élményeiket próbálták megfogalmazni, és ez óhatatlan szembenállást jelentett azzal, amit a hivatalos kultúra produkált. Ez a darabválasztástól kezdve a játékstílusig számos szinten megnyilvánult. Egy sereg olyan művet mutattak be az akkori Egyetemi Színpadon, amelyet hivatásos színházak nem játszhattak. Mivel lényegében amatőr társulatról volt szó, a cenzúra szemet hunyt afölött, hogy itt Majakovszkijt és abszurdokat játszottak. Brechtet mutattak be akkor, amikor még nem volt divatos szerző, görög klasszikusokat játszottak, amihez a hivatásos színházaknak nem voltak eszközeik. (Hasonló történt kicsit később a Szegedi Egyetemi Színpadon is: nagyközönség előtt lényegében ők játszották először az Óriáscsecsemôt. Nem realista drámákat nem nagyon vettek elő a profi színházakban, Déryvel meg egyébként is állandóan baj volt.) A darabválasztás mellett a másság másik fontos összetevője az volt, hogy azok, akik itt felléptek, valahogy másképpen játszottak. Nagyon sok mindent nem tudtak a színészetről, vagy csak fokozatosan tanulták meg, de mindenképpen más alkotói attitűdöt képviseltek, mint a hivatásos művészek. A legtöbb általuk játszott darabot nem lehetett az uralkodó ál-lélektani realizmussal előadni, tehát másféle megközelítésmódokat kellett keresniük. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy viszonylag korán kijutottak a nyugat-európai fesztiválokra, akkor, amikor a profi színházak még nem mozdulhattak. 68 környékén olyan szellemi pezsgéssel találkozhattak a színházi életben is, amely mindenképpen termékenyítőleg hatott rájuk. Egy sor olyan irányzatot, stílust, színházi megoldást honosítottak meg, amely provokálta a hivatalosságot: a színházat is, a politikát is. Így hát állandó művészi, politikai támadások kereszttüzébe kerültek. Ugyanakkor a közösségi színházak, rituális előadások külföldön meghatározó divatja megerősítette bennük a műhelymunka igényét. Akik a korszerű színházat keresték, szinte kényszerűen kerültek erre az útra. Az Universitas mellett hasonló módon működött a Szegedi Egyetemi Színpad, a miskolci Manézs, a zalaegerszegi Reflex - és még egy sor hasonló együttes, amely talán nem járt ennyire következetes utat, de ők is alkotóközösségekben dolgoztak.
- Nem említetted a Stúdió "K"-t, amely nemcsak művészi, hanem politikai oppozíciót is képviselt.
- A Stúdió "K" már a következő korszak, a hetvenes évek meghatározó együttese.  Ők valóban erősebb politikai oppozíciót képviseltek, de természetesen nem úgy, hogy eleve deklarálták volna a politikai szembenállásukat, és ennek jegyében készítették volna előadásaikat. Egyszerűen csak másképp akartak élni és így óhatatlanul is megkérdőjeleztek olyan kategóriákat, amelyeket akkoriban nem volt szokás vizsgálgatni. Mondjuk azt, hogy van-e szegénység Magyarországon, hogy valójában mi van a mögött a lózung mögött, hogy legfőbb érték az ember.
- A 70-es, 80-as években a nem hivatalos színházi létből érkező alkotókat sorra integrálta a hivatásos színjátszás, és ezzel mintha meg is szűnt volna a műhelymunka lehetősége.
- Ez így van. Ebből következett a 80-as évek végén Ruszt utolsó fellángolása, a Független Színpadba való kivonulása, ami már afféle Don Quijote-i gesztusnak tekinthető. Műhelyként működött a 80-as években, a 90-es évek elején a Somogyi István vezette Arvisura is. És nem igen jut eszembe több példa. A műhelymunka megszűnésének csak egyik oka az, hogy a meghatározó alkotók átléptek a hivatalos szférába. Ezzel párhuzamosan más tendenciák is a műhelyképződés ellen hatottak. Egyrészt Európában is elmúlt a közösségi színházcsinálás láza. Produkciócentrikus lett a színház, elindult az iszonyatos vándorlás: sztárrendezők jelentek meg, akik sok helyen dolgoztak ahelyett, hogy saját csapatukat építették volna tovább. Másrészt az újabb amatőr (vagy a 80-as években meghonosodott kifejezéssel) alternatív rendező- és színészgenerációk is kevésbé voltak elkötelezve egy-egy társaságnak, nem rendeződtek csapatokba. Elfogyott ennek a színházi világnak a közönsége is, és amikor e színházforma újraéledt - mert a 80-as évek közepétől egyfajta reneszánszáról beszélhetünk - ez ugyanúgy produkciócentrikussá vált, mint a nyugat-európai színházcsinálás. Nem alkotóműhelyek jönnek létre, hanem előadásokra szerveződő társaságok. Akár az Artus, akár a Dream Team vagy az Andaxínház előadásait figyeljük, tulajdonképpen csak két-három állandó emberrel találkozunk, a többiek csak alkalmilag kapcsolódnak be a munkába.
- Összefügg ez azzal, hogy a közösségről való gondolkodás is megváltozott.
- Így van. A 60-as, 70-es években menedék volt a közösség. Most meg inkább kimenekülünk a közösségekből, egyedül, magányos farkasként próbálunk dolgozni. Ez minden területre érvényes, de legjobban a színház sínyli meg, amely lényegét tekintve közösségi alkotótevékenység.
- Azért mégis vannak műhelykísérletek. Mohácsi majd egy éven keresztül próbálta a Tom Paint, Kiss Csaba is félig-meddig állandó színészcsapattal dolgozik. És afféle partizánakcióként született a Csányi-féle Szentivánéji álom.
- Ez igaz, pedig az üzemszerű színházi működés a műhelymunka ellen dolgozik. Mohácsi tényleg próbálhatta egy teljes évadon át a Tom Paint. És sokáig, amíg nem kellett mást játszaniuk, próbálniuk a színészeknek, valóban úgy működhettek, mint egy műhely. De van a műhelymunkának egy második szakasza is, amikor elkezdi a társulat játszani a darabot, és ezenközben formálódik tovább az előadás. Ekkor már a Tom Pain is a színházi üzemmenetnek lett kiszolgáltatva. Kiss Csaba a hivatásos struktúra előnyeit élvezve viszonylag független módon dolgozhat. A Padlásszínház csapata valóban többé-kevésbé azonos művészekből áll, akik - úgy tűnik - egyre inkább képesek azonos módon gondolkodni, közös nyelven beszélni. Ezt jelzi a De mi lett a nővel? sikere is: ez a darab szerves folytatása az előzőeknek, közös ötletekből rövid idő alatt egymást gyúrva, gyömöszölve készült el, mint egy igazi műhelyben. A Csányi-féle Szentivánéji álom is felfogható egyfajta műhelyalapítási kísérletnek. Sokfelől érkeztek a résztvevők, sokfajta gondolkodásmódot, iskolázottságot képviseltek. Nyilván inspirálóan hatottak egymásra. Ez valóban a műhelyjellegre emlékeztet: ott a résztvevők egymásra hatásából születik meg a mű. De ha olyan emberek vesznek részt a munkában, akik különféle színházakban majdnem minden nap játszanak, próbálnak, akkor nem igazán lehet magas a munka a hatásfoka. A műhelymunkához hozzátartozik az állandó pepecselés, a zsákutcába való tévedés, a kiútkeresés, az állandó újrakezdés. De ha ez elsődlegesen abból fakad, hogy a résztvevők - elfoglaltságaik miatt - időnként csak kéthavonta találkoznak, akkor elvész a műhelymunka legfőbb jellemzője, az intenzitás.
- Talán a Bárkán kiteljesedhet ez a kezdeményezés.
- Nagyon fontos lenne, hogy akár itt, akár máshol kialakulhasson végre valamiféle műhelymunka. A tapasztalataim ugyanis azt mutatják, hogy egy-egy ország színház életében csak akkor következhettek jelentősebb korszakok, ha közösségi színház alakult ki, ha műhelymunka folyt. Egyelőre nehéz megjósolni a Bárka jövőjét. Minden eddig elkészült előadásuknak van olyan eleme, amely arra utal, hogy itt lehetséges műhelymunkát folytatni, de egyikük sem jelzi azt, hogy akárcsak a közelébe is kerültek volna annak a szintézisnek, amit a Szentivánéji álom jelzett. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy borzalmasan hátrányos körülmények, előre át nem látható feltételek között kezdett el a Bárka dolgozni.

08. 08. 7. | Nyomtatás |